A Szőnyi István Emlékmúzeum épülete hajdan a mester háza volt: itt töltötte a XX. századi magyar festészet kiemelkedő tehetségű alkotója életének nagyobbik felét.

Ez a ház nemcsak hagyományos értelemben vett múzeum, hanem több annál. Az alapítók célja az volt, hogy minél hűségesebben őrizzék meg és mutassák be a Szőnyi műveket, és azt a miliőt, azt a környezetet, ahol a művek születtek. Így a múzeumlátogatóknak abban a ritka élményben lehet részük - a szép Szőnyi kollekció megtekintésén kívül -, hogy beléphetnek egy már nem létező világba, megismerhetik a műhely, a műterem - nézőktől egyébként elzárt - relikviáit.

Mielőtt belépnénk a ház szobáiba, ejtsünk néhány szót Szőnyi mester életéről.

1894-ben született Újpesten. A reáliskolai tanulmányok után a Képzőművészeti Főiskolára került. Első mestere Ferenczy Károly volt, aki 1914 nyarán elvitte növendékeit a Nagybányai Művésztelepre, köztük Szőnyi Istvánt is. Művészi indíttatásában fontos szerepet játszott ez a néhány Nagybányán töltött nyár.

Első európai utazásain ismerkedett meg a nagy klasszikus mesterekkel. Tőlük, műveikből tanulta meg azt, amit az iskola kényszerű megszakítása miatt pótolnia kellett (1919-ben ugyanis eltanácsolták az intézményből a főiskolai reformmozgalmakban való részvétele miatt).

A főiskoláról való távozása után tett néhány rövid látogatást a Kecskeméti Művésztelepen is. Ekkor kezdett el intenzíven foglalkozni a grafikával, rézkarcolással. A "rézkarcoló nemzedék" jeles tagjaként hozzájárult a magyar grafikai élet jelentős fellendüléséhez.

Életének és művészetének döntő állomása volt Bartóky Melindával kötött házassága és kiköltözésük Zebegénybe. Az itt megismert táj, a falusi életforma, a még háborítatlan természet mély benyomást tett az ígéretes pályája kezdetén álló festőre. Első korszakának lezárásaként remekművek sorozata született, már zebegényi témákkal: a "Zebegényi temetés", a "Behavazott falu" stb.

1929-ben a Római Magyar Akadémia első ösztöndíjasai között jutott el Itáliába, de néhány hónap után hazatért. Bár a római műkincsek, az olasz táj nagy benyomást tettek rá, de alkotni csak itthon, választott szűkebb hazájában, a Dunakanyarban, Zebegényben tudott.

Lassanként megváltozott palettája: világosabb, derűsebb, fehérrel tört sugárzó színek kerültek rá. Az új szemléletmódhoz új technikát is talált: a tojástemperát, melynek receptjét maga kísérletezte ki. Ebben az évtizedben születtek legsugárzóbb művei: 1934-ben az "Este", 1936-ban a "Vörös fejkendős akt", 1939-ben az "Esernyősök", 1943-ban a "Kerti pad".

Szőnyit 1937-ben nevezték ki a Képzőművészeti Főiskola tanárának. Több mint két évtizeden keresztül tanított. Bár a murális osztály vezetője volt, mégis kevés monumentális megbízáshoz jutott. Ezért fogadta nagy örömmel 1941-ben a győri Szent Imre templom kifestésére kapott felkérést.Igazi műfaja azonban a táblakép, a grafika maradt. A harmincas években sűrűn Zebegénybe látogató Elekfy Jenő hatására kezdett el akvarellezni, illetve megtalálta a maga számára legmegfelelőbb vízfestő technikát, a gouache-t, mely kitűnően megfelelt előtanulmányok, vázlatok készítésére. Több száz ilyen kis festmény született ebben az időben, közülük jó néhány túllép a vázlat esetlegességén, teljes értékű kompozíció.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett, szinte minden idejét Zebegényben töltötte. 1958-59-ben leánya meghívására tett még egy szép utazást Olaszországba, és Itália kék ege alatt sikerült néhány képet festenie. 1960-ban egy kiállításra készült az Olaszországban festett képekből, erről írt Zsuzsa lányának utolsó levelében, augusztus 21-én: "...megint előtérbe nyomakodik a kiállítás gondja. Így trémázni még kiállítás előtt sohasem trémáztam, mint most... Nincsen jól kitalálva a megöregedés, mikor elveszti az ember a még nem egészen kifejlődött oroszlánkörmeit."

Kilenc nap múlva, augusztus 30-án halt meg zebegényi otthonában. A ház nem maradt árván, felesége még hét évig élt e falak között. 1967-ben, halálakor az állam megvásárolta az örökösöktől a birtokot a házzal együtt, és ekkor kezdődött el a múzeum története.

Köpöczi Rózsa