Tenger vagy óceán – néha majdnem mindegy. A parton állva, a végtelenbe vesző horizontot kirajzoló víztükröt kémlelve, honnan is tudhatnánk, hogy ezernyi kilométer víz van előttünk, vagy csak pár száznyi? Mit számít nekünk, parányi embernek, ha nem vágyódunk a messzeségbe?

Elég azonban egy kósza gondolat, egy alig hallható hívó szó, és izmaink minden rándulása, karunk minden ereje a tengerre visz bennünket, hiába az otthon marasztalása.

A tenger szava erősebb... A tenger bőkezű. Mindenét odaadja, de mindenünket elnyelheti, ha szeszélye
úgy kívánja. Hullámain daliás hajóhadakat tűr, fénylő vitorlákat repít messzi idegenbe, hódítani, vagy éppen a szövetség, a szerelem jegyében, de viharai vesztét okozhatják a legerősebb flottának is. Mintha
érző, sértődékeny lény lenne.

Nekünk, magyaroknak, az Adria maga a végtelenség. Bár lelkünkben a Balaton él „a" tengerként, amikor megízleljük a sós habokat, eggyé lehetünk a határtalan víztömeggel.

A tengertől távol élünk, de kincsei mégis évről évre visszacsalnak bennünket, hogy gyönyörködjünk szépségükben.

Jelen kiállításunk csak ízelítőt ad mindebből a gazdagságból: bemutatja az Adria legjellemzőbb élőlényeit, és mindazt, amit a víz egyszer elragadott tőlünk, de értő kezek révén újra a miénk lehetett.

Beszél a tenger pusztuló élővilágáról, és arról a gazdagságról, amit a görögök és rómaiak teremtettek
az Adria mentén.