Takács Győző (Szeged, 1938. június 23.) keramikus, iparművész, tanár. Műveire a népművészet és építészeti tanulmányai hatottak. Fő alkotási profilja a kerámiák széles körben történő alkalmazása. Emellett tollrajzokat és grafikákat, illusztrációkat egyaránt készít. Humor, groteszk szellem jellemzi falképeit, domborműveit.

A budapesti Derkovits Képzőművészeti Körben Barcsay Jenőnél, Sikota Győzőnél, Lelkes Istvánnál kezdte tanulmányait. A szegedi Tanárképző Főiskolán Fischer Ernő, Vinkler László volt tanára. 1961-ben szerzett diplomát, 15 évig Makón tanított, részt vett a tokaji művésztelep munkájában. Szakkört vezetett, megszervezte a Marosmenti Művésztelepet. 1975-től Békéscsabán él, 1976-77-ben az Országos Grafikai Művésztelep szervezőtitkára volt. A Vásárhelyi Majolikagyárban ismerkedett meg a kerámiával, tervezett a Mezőtúri Fazekas Szövetkezetnek, a Hollóházi Porcelángyárnak, az Alföldi Porcelángyárnak, a svájci Kuntner Kerámiának. Dolgozott a siklósi, a kecskeméti kerámia- és tűzzománc telepeken, jugoszláv művésztelepeken (Bácska-Topolya, Zrenjanin). Napjainkban Mezőtúron alkot, aktív részese a város művészeti életének.

A Művészeti Alap majd a MAOE, a Kohán Műhely, a Független Magyar Szalon, a Kőrösök Vidéke az Alkotókért Egyesület, a Nemzetközi Alkotótelepek Szimpózium Bizottsága, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége tagja. Alkotásai számos hazai és külföldi múzeumban, közintézményben, magánygyűjteményben, városok közterén és középületén megtalálható. Munkásságát itthon és külföldön is magas kitüntetésekkel ismerték el.

„Takács Győző életműve rendkívül összetett, de egyben szerteágazó is. Végigvonul munkásságán egyfajta kettősség, ahogy már címeiben: képzőművész és keramikus, már elindul egy többszólamúság. Grafikák (rajzok, illusztrációk) és kerámiák. Organikusság és klasszikusság. Ám kompozícióiban érzékelhető a hasonlóság, hiszen stílusa egységes, ugyanakkor mindig alkalmazkodik a formához, mert nem feltétlenül sokfélét, hanem alapvetően sokat alkotott eddigi életpályája során. Tondói, plakettjei, emléktáblái, mellszobrai letisztultak, áttekinthetők, falképei, kútjai jellemzően inkább burjánzóak, melyen a természet kontójára írva, egyfajta vágyott paradicsomként átörökíti a termékenységet.

Színhasználatában ugyanez a végletesség érzékelhető. Vagy fémeket illuzionálva agyagszerűen visszafogott, vagy figyelemfelkeltően harsány. Rajzai ugyancsak vagy telítve vannak részletekkel, melyeket – bár kevés helyet hagy szabadon – gazdag részletfinomság jellemez, vagy csupán néhány játékos vonallal oldja meg a feladatot, így alkotva teljes képet általuk.

Mégis, e sok irányba mutató művészet valójában egy tőről fakad, mert Takács Győző legfőbb ihletője a magyar népi hagyomány. Nemzeti érzelmű alkotásaiban felfedezhetők kultúránk régebbi és újabb fontos jelképei és alakjai, legyen az a „Milleneum Országalma kehely" kerámiába átültetett tárgya, vagy „Kondor Béla emlékére" készített grafikája. Egymagában keresztmetszetet ad a magyar művészet jeles mementóiról, legyen az időbeli ételemben vett értékkiemelés, mint az előbb említett évszázadokat átívelő példák; vagy a földrajzilag szintén köthető emlékkeresései, nyomhagyásai, ahogy Szegedtől Pécsig, vagy Soprontól, Pesten és Hollóházán át Békéscsabáig megfordult és dolgozott, közintézményekben és köztereken, gyárakban és művésztelepeken, beírva nevét a városok történetébe: Hic fui, azaz Itt voltam.„

(Ván Hajnalka művészettörténész, a kiállítás kurátora)