Pieter Hugo (sz. Johannesburg, 1976.) pályafutása - életkorából adódóan - nem tekinthető hosszúnak, de fotóművészeti munkássága már olyan gazdag és változatos, hogy joggal beszélhetünk egyenletes életműről. 2003 óta kizárólag a Szaharától délre fekvő területeken fényképez. Mindennapi élet a poszt-koloniális Afrikában, saját hazájában, az apartheid megszűnése után kialakult komplex viszonyok és a globális kereskedelem hatása - ezek a témák szövik át valamennyi elgondolkodtató sorozatát.

Pieter Hugo hosszú időt tölt el terjedelmes sorozatainak fényképezésével annak érdekében, hogy intim, olykor bizarr pillanatokat kapjon el. A nagy formátumú fényképezőgép használata türelmet és bizalmat igényel a fényképész és a fényképezett között, a folyamat eredményeként őszinte arckifejezések és természetes, közvetlen párbeszéd jeleit láthatjuk a képeken. Van valami pillanatnyi nyugalom és bizonyos fokú időtlenség ezekben a felvételekben, melyek egyfajta teret biztosítanak a nézőnek, hogy mélyebb szinten kapcsolatba kerüljön a fénykép tárgyával.

A gyorsan átalakuló földrész politikai változatosságát - egyesek szerint Afrika a jövő globális gazdasági hatalma lesz - Pieter Hugo a festészetből átvett ismerős műfajok (tájkép, portré, csoportportré, csendélet) egyszerűségével fejezi ki. Fényképészetének témái - idősek, vakok, utcai előadók, szappanopera színészek, közeli családtagok és barátok - olyan szociális csoportképet alkotnak, melyen az alakok egyrészt egyénekként jelennek meg, másrészt együttesük Afrika 21. század eleji univerzális képét adja.

A Hiéna és egyéb emberek (2005-2007) c. sorozat kiindulópontja egy mobiltelefonnal készített fényképfelvétel, amelyet Pieter Hugo az interneten talált. A képen egy olyan előadóművész csoport látható, amelyik Nigériában utazgatva, megszelídített hiénákkal és más vadállatokkal tart előadásokat - pénzért. Hugo két alkalommal is nyomukba eredt, hogy ennek a rendkívül érdekes nomád csoportnak az életét közelről dokumentálja. Bemutatja az állat és a gazdája közötti bonyolult kapcsolatot, amelynek során békés és gyöngéd pillanatokat is elcsípett az olykor drámai és veszélyes helyzetekben.

Az Accra (Ghána) külterületén található Agbogbloshie piac a Tartós Hiba (2009-2010) c. sorozat témáját képezi, amely elsősorban a nyugati világ technológiai hulladékának lerakodó helye. A lakosság itt összegyűjti és elégeti a számítógépeket és más egyéb elektromos készülékeket, s így értékes nyersanyaghoz jut. Gyakran gyerekek végzik ezt a munkát. Ezek a készülékek korábban a jólétet és a technikai fejlődést reprezentálták, most viszont ártalmas és életveszélyes füstté változnak át. A megperzselt föld, a szürke ég, a gyűjtögető alakok és jószágok látszólag teljesen elszigeteltek a világtól, de valójában a globális kereskedelem láncában az utolsó szemet testesítik meg. A kemény környezet ellenére a képeken az emberek magabiztosan, teljes nevükkel jelennek meg. Kompozíciójuk a klasszikus portréfestészetet idézi.

Nollywood (2008-2009) a világ harmadik legnagyobb filmiparára reflektál, amely évente 500–1,000 filmet forgalmaz. A filmek a saját igényeiket szolgálják ki, olyan történeteket mesélnek el, amelyek a saját közönségükhöz szólnak és saját közönségük életére reflektálnak: Afrikában ritka jelenség az ilyen mértékű önábrázolás. A földrész gazdag mesemondó hagyománnyal bír, amely a szóbeli és írásbeli kultúrában egyaránt ismert, a populáris médiában azonban eddig még nem jelent meg. A filmcsillagok helyi színészek; a cselekmény a szerelem, a helyi hiedelmek, a boszorkányság, valamint a megvesztegetés és a prostitúció ismerős helyzetei körül bonyolódik. Az elbeszélés túlzottan drámai, a végkifejletek tragikusak, a boldog vég - a happy end - hiányzik. Esztétikai szempontból rendkívül hangos, erőszakos, túlzásokkal teli; semmit nem mondanak, mindent kiabálnak.

Fokváros Khayelitsha kerületének hullaházában, Pieter Hugo AIDS-hez kötődő betegségekben elhunytakat fotózott. A megfosztottak (2005) c. sorozatban is megadja a fotókon szereplőknek a teljes nevét; ezek az adatok megkérdőjelezik Dél-Afrika AIDS statisztikáinak anonimitását. Tíz évvel a ruandai népirtás után, Pieter Hugo maradványok fotózásával eleveníti meg a felfoghatatlan tragédiát (A népirtás nyomai, 2004). Az emberi élet hiánya nyugtalanítóan van jelen ezeken a képeken. A csontokat mésszel konzerválják, hogy megakadályozzák a bomlást. A maradványokra rakódott vastag por és földréteg mintegy szerves lezárásukat biztosítja. Míg ezek az anyagok gyakran a múltat és az elfeledtet jelzik, a fényképeken látható mesterségesen megőrzött tárgyak az emlékezést szolgálják.

A Messina / Musina (2006) c. sorozat Dél-Afrikának a Zimbabwéval határos Limpopo tartományában található kis város lakosságával foglalkozik. A cím a város korábbi, gyarmati korszakból származó helytelen írását jelzi, illetve arra az átmenetre reflektál, amely ezen a földrajzilag és társadalmilag periférikus helyen megy végbe.

A fotográfus idősekről, vakokról és albínókról készült műtermi portréin - Félrenézve, 2003-2006 - a néző és az ábrázoltak között egy direkt és konfrontatív találkozás valósul meg. Az ábrázolt tekintete elkerülhetetlen és nyugtalanító. Az ugyanebben a szellemben alkotott Van hely a pokolban nekem és barátaimnak (2011) című portrésorozatban Pieter Hugo szintén egy lecsupaszított, közelről készült, határozottan konfrontális megközelítést alkalmaz. A művész már ismert területen kutat [lásd korábbi, Félrenézve c. sorozatát], de itt gyakorlatilag teljesen ellentétes szempontból viszonyul témájához. Ebben az esetben a tárgy maga a fényképész és a barátai, akik az etnikai hovatartozás széles skáláját reprezentálják, mégsem térnek el különlegesen a tipikustól; genetikai értelemben nem kivételesek vagy „szokatlanok". Ennek ellenére viszont „szokatlan" ábrázolásokat láthatunk: az emberek felfokozott monoton színvilágban jelennek meg, melynek következtében bőrük átváltozik túlzott fekete foltok és sötét tónusok rendszerévé.

Pieter Hugo Atyafiság c. sorozata (2011) eddigi pályáján a legszemélyesebb önéletrajzi vallomás, saját családjával és az otthon fogalmával kapcsolatos mély ambivalenciájára utal. Az olyan személyes pillanatok, mint feleségének terhessége, gyermekük születése vagy az édesanyjának operációja nemzeti ikonokkal keverednek: széles panorámák, antropológiai múzeumok, ismert dél-afrikai történelmi helyekre és személyekre való utalások láthatók a fotókon. A jelen és a múlt, a gazdag és a szegény, a csúnya és a szép kölcsönösen hatnak egymásra ebben a sorozatban és apartheid utáni Dél-Afrika társadalmi komplexitásaira is utalnak.

A kiállítás a Ludwig Múzeum és a hollandiai Hágai Fotográfiai Múzeum együttműködésében valósul meg.