A kiállítás az 1945 utáni magyar sokszorosított grafika, a rézkarc, a litográfia, a szita, az ofszet és a számítógépes nyomatok, valamint a monotípia történetének áttekintésére vállalkozik, 110 grafika bemutatásával.

A háború utáni grafikusnemzedék egyik legkiemelkedőbb, legemblematikusabb képviselője Kondor Béla, aki 1956-os diplomamunkája modern felfogásával nagy vihart kavart a szakmai körökben, de mindenekelőtt a szocialista kultúrhivatalnokok között. Az ő művészetével párhuzamosan, legfeljebb néhány év eltéréssel teljesedett ki többek között Gross Arnold mese- és álomvilágot bemutató munkássága, továbbá Csohány Kálmán és Lenkei Zoltán balladai hangvételű, expresszív, Rékassy Csaba klasszicizáló, mágikus realista kifejezésmódja.

A hatvanas évek művészeinek másik csoportja (Lakner László, Maurer Dóra, Pásztor Gábor) elfordult a klasszikus kifejezésmódoktól, és a pop art stílushoz kapcsolódott (Kocsis Imre). A hetvenes éveket a fotó (Baranyay András), a síkkonstruktív, a hard edge irányzatok dominanciája jellemezte (Deim Pál, Bak Imre, Fajó János), és megjelent az intellektuális szürrealizmus (Szabados Árpád, Szemethy Imre, Almásy Aladár), illetve a társadalomkritikus ábrázolásmód (Pinczehelyi Sándor, Somogyi Győző, Prutkay Péter). A nyolcvanas években a stílusok kavalkádja és a technika tisztelete érzékelhető az alkotók tevékenységében (Molnár László József, Orosz István, Stefanovits Péter). A kilencvenes években és az új évezred első évtizedében újra a koncept művészet és a minimal art előretörése dokumentálható (Kótai Tamás, Gallusz Györgyi, Szíj Kamilla), de kiteljesedett a komputertechnika alkalmazása is (Koronczi Endre, Nagy Gábor György).