Somogyi Győző a kortárs művészet egyik legkülönösebb alakja. Látványosan nem tud és nem akar a kortárs művészettel, és művészekkel diskurzust folytatni. Mint egy páholyból, finom eleganciával, remek humorral, fűszeres iróniával konok következetességgel szemléli a múlt és a jelen magyar valóságát. Látszólag minden kapcsolatot megszakít a jelenvaló világ uraival, s helyette a múlt oltárán áldozatok felé fordult. Páholyába azért beengedi a kortársakat - de csak azokat, akik ízlése, érzékenysége, érdeklődése ugyanúgy elkerül a populáris, hivalkodó maszlagokat, mint a salföldi emberé.

Somogyi Győző 1942-ben született Budapesten egy MÁV tisztviselői családban, ahol polgári otthon és nevelés vette körül. Kézügyessége és rajztudása miatt művészeti gimnáziumba került. 1960-ban érettségizett, 1960-1964 között a Kossuth Nyomdában dolgozott segédmunkásként. 1962-től teológiai tanulmányba kezdett a munka mellett, majd 1968-ban a Római Katolikus Hittudományi Akadémián szerzete egyháztörténeti doktorátusát. 1964-ben vették föl az Esztergomi Főegyházmegye kispapjai közé a budapesti Központi Szemináriumba. Somogyi Győző mint segédlelkész a hétköznapok gyakorlatába szerette volna vinni az evangéliumot a "jó hírt". Szolgálati helyein mindenütt megpróbálta összegyűjteni a fiatalokat, s mert ekkor (a gyülekezés tiltása idején) még az egyház számára is kellemetlené kezdett válni, 1975-ben végül felmentették. Így a világi sorba kényszerült papként maga vállalta a "földalatti egyház" világát. Budapesten és vidéken is művészeti szakköröket vezetett - műterme mindenki számára nyitott volt.

1977-ben azután váratlanul neki ítélték oda a Miskolci Grafikai Biennálé nagydíját, és ezzel "befogadta" az elit művészetvilág is. 1975-től alkotóerejét eredeti szándékának, az evangélium hirdetésének szenteli. Hiszen "mindenképpen szükség van Mózesekre és lángoszlopokra az Isten és az Ember közötti kapcsolat megteremtésére. A művész a papság szerepkörének egy részét átvállalta, valamiféle fölszentelést valami tikos és láthatatlan kézrátételt minden művész kap, és ezt erkölcsileg is éreznie kell" - szól Somogyi Győző hitvallásában.

Somogyi Győző művészetét nem lehet, pontosabban nem szabad iskolákban, irányzatokba illeszteni. Életművére lehetetlen abroncsként rászoruló értelmezéseket kényszeríteni. Ha mégis fokozót keresünk, egy állítás kimondható: művész szándéka szerint a haza-természet-történelem, avagy hit, teljesség, történelem háromszögében formálja képpé üzeneteit. Képi világban és népi és naiv, a szakrális és a szürreális, historizálás és az ikonteremtés szándéka egyaránt jelen van. Fekete-fehér grafikáinak különös kisugárzású világa megfontolt, mélyen szántó, lényeglátó vonalakra épül. Az apokrif népi imák, majd a magyar történelem sorsfordulói ihlette grafikai lapok a magány, a sorstalanság, a kiszolgáltatottság jelképeivé válnak. Első színes alkotásaival, szitanyomataival a festmény "színre bontásával" az emberi elme röntgenfelvételeit készíti el. "A festmény színre bontása az ember fejében történik, a kihagyásos, foltszerű festés ebből következik" - írta jegyzetében.

Sajátos festői módszere öntörvényű, gyermekien tiszta, egzotikus, autentikus látványt teremt. Műveinek témái: biblikus példázatok, apokaliptikus látomások, kultikus táj, város és faluképek, magyar történelmi események, szimbolikus életképek. Kiművelt pontos rajztudásával, szűkszavú megfogalmazásával, pezsgő koloritjával magával ragadó élménnyé varázsoltja a lassú szemlélődést. Somogyi Győző alkotásaiban múlt és jelen idő az időtelenség síkjában fog kezet. Somogyi Győző festői nyelve és tematikája is szakít a kortárs tradíciókkal. Elszakad a modern hagyománytól, hogy kivezesse művészetét egy megkövesedett világból. S a festészet határai mintegy megnyílnak kezei előtt, s láthatóvá válik a túlpart, az ígéret földje: a művészet számára az út, melynek csúcsán végül tükröződik Isten lényéből valami. Ennek az útnak az állomásiból most egyet láthat a művészetszerető közönség Somogyi Győző az 1848-49-es forradalom és szabadságharcból készült alkotásainak tematikus kiállításán.