A művészettel foglalkozók körében közhely, hogy a fotóművészet területén a két világháború között Magyarország a legjelentősebb alkotókat felvonultató országok között volt. André Kertész, Moholy-Nagy László, Brassai (Halász Gyula) és Robert Capa (Friedmann Endre Ernő) alkotásai a világban bárhol garanciát jelentenek a sikerre, műveik a két világháború közti fotográfia meghatározó ikonjai.

Méltatlanul kevés szó esik azonban azokról, akik Magyarországon alkottak, és kelet-európai fotóművészként próbáltak érvényesülni az első világháború utáni időktől egészen az egész térséget politikai értelemben átformáló 1989-es rendszerváltásokig.

A kiállítás koncepcióját az adja, hogy bemutatjuk a magyar fotótörténet egy-egy évtizedének jelentős alkotóit, akik, habár hazájukban maradtak, mégis képesek voltak arra, hogy nemzetközi mércével mérve is számottevő alkotásokat hozzanak létre. Természetesen ismertségük nem vetekedhet a Magyarországról emigrált, és később hazájukon kívül világhírnevet szerzett fotográfusokéval, de nem voltak kevésbé tehetséges alkotók.

Az első világháború utáni években, egészen az 1980-as évek végéig Magyarországon nem működtek olyan intézmények vagy szerveztek, amelyek a magyar fotóművészet alkotásait a kellő minőségben bemutatták volna Európában vagy azon kívül is. Az a néhány siker, amelyet a két világháború közti magyar fotó elkönyvelhetett magának, mind egyéni teljesítményeken alapult, de annál fontosabbak a magyar és a kelet-európai fotográfia számára. Például Pécsi József Németországban jelentetett meg több albumot a második világháború előtti évtizedekben, Balogh Rudolf, vagy éppen Berekméri Zoltán alkotói pályája pedig azt a lehetséges utat mutatja, amikor az alkotóművész vagy saját hazája korlátai közt, vagy önmagába zárva él. Ugyanakkor az 1970-es évektől kezdődően megfigyelhetjük azokat az életműveket, amelyeket már nemzetközi figyelem is kísért, mint Korniss Péter vagy Féner Tamás esetében.