Legutóbb, amikor a Pesti paprika egyik cikkét közöltük, egy villamoson vettünk búcsút az olvasótól. A kabarékötetből választott következő írás ismét útközben – ezúttal egy autóbuszon – veszi fel a történet fonalát.

A Pesti paprika történetei. Rádiókabaré-sorozta, 1958.

A Magyar Rádió 1958-ban nagy sikerű kabarésorozatot sugárzott, melynek Pesti paprika volt a címe. A humoros szövegek a ’paprika’ és a ’fűszer’ kifejezéseknek egészen új értelmet adnak. A kabaréest konferansziéja szerint a pesti paprika régebbi fűszer a szegedi paprikánál, egyidős a pesti polgárral. Termőtalaja az aszfalt, de megterem a bérházak lakásaiban, a hivatalok aktaporos szobáiban és a kávéházak cigarettafüstös levegőjében. A pesti paprika a világ legszívósabb növénye, nem pusztítja el tűzvész, árvíz, földrengés, háború sem. A pesti paprika egyebekben sokban hasonlít a szegedi paprikához, de míg a szegedi paprikát az ÉTEL, a pesti paprikát az ÉLET ízesítésére használják. A Pesti Paprikából vett kabaréjelenetek a nagyvárosi mindennapok humoros oldalát mutatják be, nem egyszer rendszer-kritikusan.


Utasok, vendégek, családtagok és a forradalmi kritika

Jóestét kívánok, kedves közönség. Majdnem elkéstem. Autóbuszon jöttem ugyanis, ahol egy nagyszerű újítás úgy lekötötte a figyelmemet, hogy két megállóval túl utaztam a célon.

Az autóbuszon kifüggesztett „Mi, utasok” című vicclapot olvasgattam. A valóban szellemesen, de határozottan tendenciózusan szerkesztett lapból megtudtam, hogy a közlekedési vállalat szempontjából mi, utasok vagyunk minden jónak elrontói, minden hiba forrásai, mi vagyunk a métely és konkoly, mi vagyunk a fegyelmezetlenek, a gorombák, a hülyék.

Szerintem igaza van az autóbuszüzemnek, mert ha nem lennének utasok, tökéletes boldogság és nyugalom költözhetnek autóbuszék berkeibe. Nem lenne tolongás, potyautas, gorombáskodás. A kalauzok minden lelki ingadozás nélkül csengethetnék el a kocsit, sőt teljesülhetne szívük vágya, és meg se kellene állniok a megállóhelyeken.

A kezdeményezés valóban követésre méltó. A kritikának egy új válfaja született meg. Eddig csak alulról és felülről jövő kritikát ismertünk, és most íme, megszületett az új: – (ne tessék haragudni, de egyelőre még túl komplikált az elnevezése) – annak a kritikája ahhoz, akiért van.

Csupa merő mulatság lesz az életünk, ha ez az újfajta kritikai mód elterjed. A vendéglátóipari vállalatok kiadnak majd egy vicclapot „Pfuj, vendég!” címen. Olvasható lesz benne egy illusztrált cikk a sör után ordítozó vendégről, holott nyilvánvaló, hogy a sörhiányt éppen ő, a sörivó okozza. Most egy ügyes rajz következnék, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor a vendég – ez az undorító, csak a hasának élő, falánk szibarita – kéjesen locsolja a pörköltszafttal a hófehér abroszt.

Ez a humoros kritikai módszer bizonyára megváltoztatja majd a szülők és gyermekek viszonyát is, hiszen nyilvánvaló, hogy nincsen messze az az idő, amikor a gyerekek is kiadnak egy-egy családon belüli vicclapot a szülők megnevelésére „Smucig a fater” vagy „Anyám nem tűri az alulról jövő kritikát” címen.