A történelemkönyvek az első világháborút (és bármely háborút) - érthető módon – a történészek által végzett kutatások, elemzések alapján mint politikai-társadalmi-hadtörténeti eseménysort mutatják be, amennyire lehet, tetszetős ok-okozati összefüggésrendszerbe helyezve a történéseket.

A Nagy Háború történetének van azonban egy rejtett dimenziója is, amelynek feltárására az ebben ellenérdekelt korabeli háborús sajtó egyrészt nem vállalkozott, ill. nem szívesen vett tudomást róla, másrészt a szándék megléte esetén is csak hézagos eredménnyel járt volna, hiszen e rejtett dimenzió összetevői nem azonnal válnak nyilvánvalóvá. Arról van szó egészen pontosan, hogy az egyszerű, hétköznapi ember miként élte át és meg (ritkán túl is) azt a tragikus határhelyzetet, amit a háború jelent. Ami a sajtó és a politikusok, hadvezetők szóhasználatában történelmi pillanatként, bosszúálló hadjáratként, harci dicsőségként, fegyvertényként jelenik meg, a besorozott, fegyver alá hívott és parancsolt egyszerű emberek életében olyan, az előbbieknél kevésbé dicsőséges, a sajtó által kevésbé jól megírható, de súlyos és életbevágó problémákat vet fel, mint hogy: túléli-e az édesapa a háborút?, mi lesz a férjemmel?, mi lesz a feleségemmel, a gyerekeimmel?, mi lesz a tehénnel, a malaccal, a gazdasággal? S talán nem is tudatosul bennük, de mindezek a kínzó kérdések együtt azt is jelentik: mi lesz az országgal? (Tudjuk, mi lett...) Belátható, hogy ezek a kérdések – bár valósak és súlyosak - nem valók egy kényszerpályájára állított, és ennek eredményeként háborúba induló, majd később egy háborúban álló ország sajtójának lapjaira, hiszen a harci cselekményekbe bocsátkozott hadsereg demoralizálása csak tetézné azt a katasztrófát, amit a háború kirobbantása önmagában is jelent. De az ún. második nyilvánosságban (a magánbeszélgetésekben, magánlevelekben) azért markánsan jelen vannak ezek a problémák, és óhatatlanul átszüremkednek és fennmaradnak a népművészeti alkotásokban is, hogy letisztulva, kikristályosodva pontos látleletet nyújtsanak késő korok néprajzkutatóinak és társadalomtudósainak arról, hogy mit gondolt a nép a Nagy Háborúról, de leginkább, hogy hogyan érzett és mi foglalkoztatta abban a vérzivataros félévtizedben. Ha van autentikus, manipulációmentes forrás erről, akkor ez az.

Ebből a forrásból táplálkozik a „Kelet felől jön egy vonat..." című emlékműsor, melynek rendezője ZAYZON Ágnes történész, népdalénekes és - gyűjtő, és amelynek összeállításában neves színészek, zenészek és képzőművészek vállaltak szerepet. A műsor öt - korabeli levélrészletekkel és filmbejátszásokkal tarkított - zenei blokkban követi nyomon a Nagy Háború történetét, a bevonulástól a siratókig.

Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország sepsiszentgyörgyi filiájának vezetője

Előadók:

Zayzon Ágnes ének, Gáspár Csaba hegedű, Kelemen István hegedű, Fazakas Albert brácsa, Szilágyi László brácsa, Kerezsi Csongor nagybőgő

Közreműködnek:

Gajzágó Zsuzsa és Fazekas Géza színművészek
Kispál Attila, Kispál Ágnes-Evelin médiaművészek
Plakáttervező: Kusztos Attila képzőművész

A műsor fő szervezője és támogatói: Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság; hazai: Balassi Intézet – Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja;

Partnerek: Kecskeméti Katona József Múzeum - hazai: Székely Nemzeti Múzeum, Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér, Sepsiszentgyörgy