A Szabadság, egyenlőség, testvériség, érzékiség című kiállításon olyan képeket, fotósorozatokat mutatnak be, amelyek a fényképezést a női emancipáció, valamint a művészi önmegvalósítás és az egymással való szolidaritás egyik lehetőségeként láttatják. 

Mi, nők annyiban hasonlítunk egymásra, mint két testvér? Az angol sorority vagy sisterhood kifejezést nehéz pontosan visszaadni magyarul, egyetlen szóval nem is lehet: biológiai és világnézeti alapon szerveződő szövetség nők között. A magyar testvér szóban csak az általános biológiai összeköttetés jelenik meg, amely révén valóban számos közös tapasztalaton osztozunk mi, nők is, és közös ügyeink nagy részét is ezek határozzák meg. Ez alapján még nem lehetne igennel felelni a kérdésre, a jó testvéri kapcsolat azonban több mint biológiai kötelék: az egymástól való tanulás, egymás megerősítése, segítése, a másikért való kiállás, az együttérzés is alapvető része. Ha ezzel együtt gondolunk rá, akkor a testvériséget ugyanúgy értjük, ahogy a 18. század vége óta a nők jogaiért, láthatóságáért aktívan munkálkodó embertársaink – és így már pontra is cserélhetjük a kérdőjelet.

„A Capa Központban kiállított műveket a legfontosabb nemzetközi fotográfiai vásárokon jelen lévő magyar galériákkal együttműködésben válogattuk össze. Általuk olyan művészek munkásságába adunk betekintést, akik céltudatosan vállalnak aktív szerepet abban, hogy új perspektívák nyíljanak a személyesen megélt női tapasztalatokra” – emeli ki Mucsi Emese, kurátor. A kiállításon az individualista, ugyanakkor empatikus női tekintet egyfajta generációk közötti jelenségként vonul végig. A bemutatott alkotásokat, projekteket, műegyütteseket személyes kommentár kíséri, amelyben az alkotók saját szavaikkal reflektálnak az identitásukat, művész-gondolkodó mivoltukat, magánéleti és közéleti szerepeiket és átalakulásaikat vizsgáló fényképeikre, fotóalapú munkáikra, fotográfusi gyakorlatukra. A kiállítás ezáltal úgy működik, mint egy képekből és a hozzájuk kapcsolódó magyarázatokból álló antológia, amelyben a női tapasztalatot körüljáró műveket és szubjektív értelmezéseiket párhuzamosan olvashatjuk, a személyes hangnem révén pedig minket is átjár a közösségiség érzése.