Miért éppen Csehov? A magyar színpadra igen hamar eljutottak Csehov darabjai, és az első, nem túl sikeres hazai bemutató óta minden nemzedék színre viszi az orosz drámaíró műveit. Az OSZMI Színházi Adattára 1945-től napjainkig 328 Csehov-előadást tart számon, és ezekbe nem tartoznak bele az adaptációk és átiratok.

Jelen kiállítás nem vállalkozhat arra, hogy minden egyes produkciót felidézzünk, ezért arra törekedtünk, hogy egy-egy korszak olyan emblematikus, színháztörténetünk szempontjából „csomópontnak” számító előadásait mutassuk be, amelyek elsősorban jelentős hatással bíró rendezőkhöz kapcsolódnak.

Minden korszaknak megvan a maga „Csehov-tükre”, Csehov-interpretációja. Az előadások létrehozói a bonyolult csehovi viszonyrendszert különbözőképpen értelmezik, más és más elemek kapnak hangsúlyt, amit befolyásol a változó színészi játékstílus, a rendezők szöveg- és világértelmezése, a színpadi látvány megjelenítésének stílusa, az adott kor közönsége. Volt idő, amikor inkább egyfajta patetikusság érvényesült a csehovi színpadon, máskor a Sztanyiszlavszkij-módszer leegyszerűsítő értelmezése alapján a szerepek sematikus ábrázolása kapott hangsúlyt.

Egy adott korszakban a naturalista színpadi hagyományt követték a Csehov-darabok bemutatói, vagy költői, realista előadások születtek. Más korban, megtagadva a csehovi színjátszás hagyományait, a szereplők közötti viszonyok éles, csontig hatoló, kegyetlen viszonyaira derült fény, és volt, amikor a darabok humora, iróniája került előtérbe. A Ványa bácsi például mást jelentett 1952-ben Gellért Endre rendezésében, mint később, a Vígszínház színpadán Horvai István interpretációjában.

Minden korszaknak megvan a maga „Csehov-tükre”, Csehov-interpretációja. Az előadások létrehozói a bonyolult csehovi viszonyrendszert különbözőképpen értelmezik, más és más elemek kapnak hangsúlyt, amit befolyásol a változó színészi játékstílus, a rendezők szöveg- és világértelmezése, a színpadi látvány megjelenítésének stílusa, az adott kor közönsége. Volt idő, amikor inkább egyfajta patetikusság érvényesült a csehovi színpadon, máskor a Sztanyiszlavszkij-módszer leegyszerűsítő értelmezése alapján a szerepek sematikus ábrázolása kapott hangsúlyt.

Egy adott korszakban a naturalista színpadi hagyományt követték a Csehov-darabok bemutatói, vagy költői, realista előadások születtek. Más korban, megtagadva a csehovi színjátszás hagyományait, a szereplők közötti viszonyok éles, csontig hatoló, kegyetlen viszonyaira derült fény, és volt, amikor a darabok humora, iróniája került előtérbe. A Ványa bácsi például mást jelentett 1952-ben Gellért Endre rendezésében, mint később, a Vígszínház színpadán Horvai István interpretációjában.

A kiállítás megvalósításakor arra törekedtünk, hogy a nézők számára – főként a középiskolásokra gondolva – azt mutassuk be tehát, hányféleképpen lehet értelmezni egy-egy színdarabot, feleleveníteni azoknak a nagy művészeknek az emlékét, akik különböző rendezői elképzeléseket megvalósították.