A magyar vallásos népének a szellemi kulturális örökségünk és vallási hagyományaink szerves része. Az anyanyelvű templomi éneklés kezdetei a középkorig visszavezethetők, melyek akkor főleg paraliturgikus eseményeken (pl. körmeneteken) kaptak szerepet. A reformáció új lendületet adott az anyanyelvű népénekek terjedésének, már a 16. sz. folyamán végbement az énekek liturgiába illesztése. Katolikus és protestáns oldalon is a 19-20. sz. liturgiai újításai során ismét más szerepet kaptak a népénekek. A népénekek közé természetesen nem csak a templomi énekek tartoznak, hanem ünnepi népszokások énekei, halottvirrasztókon énekelt halottasok, köszöntők is.

A népénekek többségükben nem népi alkotások. A nép számára készítették kántorok, papok, többnyire nyomtatott és kéziratos füzetekben maradtak fent. Az énekek bekerültek a nép énektudásába, a kottától függetlenedve öröklődtek nemzedékről nemzedékre. Erős változásokon mentek keresztül, számtalan változatban maradtak fent, néha az eredetivel való összefüggést csak tudományos vizsgálatok mutathatják ki.

Ennek a kulturális örökségnek a felgyűjtése, lejegyzése volt a célja Lajtha Lászlónak és a nevével fémjelzett Lajtha-csoportnak. A Népművelési Minisztérium 1951 nyarától anyagi támogatást nyújtott egy a Néprajzi Múzeum kötelékén belül Lajtha által irányított, állandó népzenekutató munkacsoport létrehozásához, melynek célja volt, hogy a megkezdett Pátria hanglemezsorozat folytatásaként népzenei- és néptánc-felvételeket gyűjtsenek. Lajtha László Erdélyi Zsuzsannával és Tóth Margittal járta a Dunántúlt, s folytatta rendkívüli jelentőségű munkáját a vokális és instrumentális történeti népzene kutatásában, lejegyzésében és rendszerezésében. Az 50-es években jelentős népének anyagot gyűjtöttek. Erdélyi Zsuzsanna így emlékszik: Laci bácsi kikötötte, hogy a szent téma nem lehet akadály, Jézus Krisztus, Szűz Mária neve előfordulhat. A Lajtha-csoport 1964-től megszűnéséig mintegy 300 szalagnyi felvételt rögzített. A felvételeket a későbbiekben jegyzőkönyvezték és lejegyezték.

Ennek a kulturális örökségnek a továbbélése nem csak közösségeken belül lehetséges. A 70-es években a katolikus népénektár - az Éneklő Egyház - szerkesztésekor, Dobszay László és Szendrey Janka népzenei dokumentumok alapján tettek javaslatot értékes régi énekek meghonosítására, vagy a hagyományban meggyökerezett dallamalakot választottak egyes énekekhez.

A kiállítás a Lajtha és a Lajtha-csoport által feltérképezett, gyűjtött, dokumentált kulturális örökséget mutatja be kották, jegyzőkönyvek, tárgyak segítségével, a kiállításban természetesen a gyűjtésből megszólalnak felvételek is.

Rendező: Pálóczy Krisztina