Boros Miklós festőnek indult, majd 1932-től szobrászattal kezdett foglalkozni, közben mindvégig rajzolt. Rajzművészete önmagából fakad, saját érzelmi, lelki, szellemi igényeiből. Festészetét a művésszé válás vágya motiválta.

Szobrászi tevékenysége kezdetét a formákhoz való elemi vonzódása és az apja műhelyében végzett vésnöki gyakorlatokból szerzett manuális tudása ösztönözte. A rajz segítette szobrásszá érni, és a rajzzal teljesedett be művészete. Valamennyi szobrászati műfajt magas szinten művelte és több új műfaji megoldással gazdagította. Autonóm műfajjá fejlesztette az addig ritkán előforduló rézlemezdomborítást. A modern környezetkultúra és kiművelt szellem igényeiből fakadó, emberi léptékű, személyes mondanivalót és intimitást hordozó köztéri és síremlék-szobrászati alkotásokat hozott létre, amelyben a nemzeti kultúra szimbolikus motívumait, valamint a kulturális értékeket létrehozó személyiség tulajdonságait ötvözte (Bartók Béla síremlék).

A portrészobrászat területén magas szinten művelte az ábrázolt személyiség külső és belső tulajdonságait érzékletes formában kifejezésre juttató arcképszobrászatot, és új műfajként a táj lelkületét, atmoszféráját, kulturális tradícióját magába integráló, valamint a belső lelki történéseket kifejező, absztrakt portréval gazdagította a művészetet. Kisplasztikáiban klasszikus szobrászati és humán tartalmi értékeket ötvözött intuitív látásmódjával.

Éremművészetében a legnemesebb tradíciók tiszteletben tartása mellett, a műfaj egyik legnagyobb hatású megújítójaként, a modern művészeti kifejezés páratlan gazdag lehetőségeit tárta elénk, tovább növelve a magyar érmészet nemzetközi rangját. Munkásságát Kossuth és - post mortem - Magyar Örökség díjjal jutalmazták.