A "Legelők, szántók, vadvizek. Gazdálkodás a szentesi határban." című kiállítás az ártéri haszonvételi formák és a vízi közlekedés ismertetésével indul, megpróbál áttekintést adni a paraszti gazdálkodás időben és térben változó formáiról. 150-200 évvel ezelőtt a szentesi ember a maitól eltérő természeti viszonyok között élte mindennapjait.

Az itt élő népesség alkalmazkodott a természeti környezethez, és egy sokoldalú, komplex gazdálkodást igyekezett kialakítani, ami biztos megélhetést nyújtott számára. A folyók által kisebb-nagyobb rendszerességgel látogatott ártereken a szentesiek nádat, gyékényt, vesszőt vágtak, halat fogtak, hurkokkal, tőrökkel vízimadarakat ejtettek el, a réteken pedig szénát gyűjtöttek állataik számára.

Nem kísérelték meg a víz útjának elzárását, arra törekedtek, hogy az áradások a fokokon keresztül eljussanak az ártérre. A 19. század közepén kezdődő folyószabályozási munkálatok jelentős mértékben átformálták a Tisza menti táj arculatát. A korábban vízjárta területek zömét művelés alá fogták, de nem számoltak a pusztító árvizek illetve az aszály megjelenésével.

A legelőterületek és a rétségek csökkenésével párhuzamosan 1875-ig a szentesi határban a szántók aránya 45%-kal nőtt meg. A zöldségtermesztés a 19-20. század fordulójától indult hódító útjára, amikor Szentes környékén bolgár nemzetiségű kertészek telepedtek le, akik új munkamódszereket és zöldségfajtákat hoztak magukkal. Ennek tudható be, hogy a város Magyarország egyik legfontosabb kertészeti központjává vált munkalehetőséget és kenyérkeresetet biztosítva a helybeli családoknak.

Önellátó szerepet játszott a szőlő, melynek termesztése a határ magasabb fekvésű részeihez kapcsolódott.