A bányászati tudományok első, a 16. században, nyomtatásban megjelent műve Georgius Agricola könyve, amely a mai napig a legfőbb forrás a korszak bányászatának tanulmányozásához.

Kezdetben a latin és német nyelv használata a jellemző, de a 18. század utolsó harmadában már megjelennek magyar nyelvű, tudományos bányászati munkák is.

A korabeli bányászati szakismeretek összefoglalásaként 1714-ben, Lipcsében kiadták Nikolaus Voigteln: Geometria Subterronea című művét, amely később tananyag volt a selmeci Akadémián. Hasonló célt szolgált az Akadémia első bányaművelés tanárának a könyve (Delius: Bányaművelés, Bécs 1773.) is. Az első magyar nyelven megjelent ásványtani ismereteket, Benkő Ferenc: Köveknek és érceknek külső megismertető jegyeiről (Bécs, 1786) című könyve képviselte.

A bányászati tudományok gyakorlati alkalmazásáról tanúskodnak az 1627-ben Selmecbányán, a világon elsőként végrehajtott és jegyzőkönyvezett bányabeli kőzetrobbantás, az 1735-ben Selmecbányán megnyílt bányatisztképző iskola (a mai bányászati felsőoktatás őse), az 1749-re elkészült selmeci "erővíz" tavak rendszere és leginkább a 18. századi bányagépesítés két jelentős reprezentásának, a két Hellnek az életműve. Mária Terézia leiratában méltatta a család érdemeit és kitüntette Hell József Károlyt, aki feltalálta a vízgépet és a léggépet, és 1758-ban üzembe helyezte saját tervezésű és építésű tűzgépét.

A bányászati tudományok a 19. század végéig a műszaki fejlődés motorját jelentették.