Múzeumunk legnagyobb gyűjteményét az úrasztali textíliák és klenódiumedények képezik. Legszebb darabjaikat főépületünkben egy reprezentatív kiállításon mutatjuk be.

A 16-20. századi, mára az istentiszteleti használatból kivont liturgikus tárgyak áttekintést nyújtanak az egyes korszakok egyházművészeti stílusáról, az alkalmazott iparművészeti technikákról, és átfogó képet festenek a Dunántúl református gyülekezeteinek helyzetéről, anyagi erejéről, valamint visszatükrözik a térség református közösségeinek hitéletét.

Az ötvöstárgyak között találunk néhány reformáció kora előtti kelyhet is, melyet a reformátussá vált közösség is használatba vett és megőrzött. Ezen néhány 15. és 16. századi, főként gótikus ötvöstárgy mellett a gyűjtemény nagyrészt 17. századi reneszánsz, illetve 18. századi barokk tárgyakat őriz. A korai klenódiumok nagyrészt aranyozott rézből, vagy ezüstből készültek, dúsan díszítettek és az adományozó közösségek gazdagságát mutatják. A 18. századi úrasztali edények egy része magukon viseli a puritanizmus jegyeit: ónból öntött, csak formájában változatos, általában díszítetlen.

A textíliák többsége a 17. századból maradt ránk. A textíliákon megjelenő sajátos és igen jellegzetes mintakincs az olasz reneszánsz indadíszeket, arányos szerkezeteket és növénymotívumokat kedvelő ornamentikájából, valamint keleties, mindenekelőtt törökös díszítésekből táplálkozik.

A kelyhek többsége magyar műhelyek terméke, sok esetben a mester neve is ismert. A Dunántúl református gyülekezeteit többnyire komáromi és győri mesterek látták el liturgikus tárgyakkal. Közülük a leginkább Szentjóbi György komáromi ötvös, valamint Váradi Eötvös János és Szívós János (17. század) neve él a köztudatban. A 18. századból Nánási Mihály veszprémi, Kopf Antal pápai, Pétsvárady Sámuel komáromi, Árvay Péter, Büttösi János debreceni, valamint Csima Mihály tatai ötvös neve a legismertebb.

Az ónedények általában felvidéki (Lőcse, Pozsony, Kassa, Eperjes) céhek termékei, de találunk köztük győri és soproni munkákat is.