Az Alföldőshonos erdei a török korban és az utána következő háborúskodások idején, a vízparti társulások kivételével, csaknem teljesen megsemmisültek. Egyre terjedt a futóhomok. Megkötése nélkül sok helyen már egyszerűen nem lehetett gazdálkodni. Az újrafásítás gondolatát tehát gazdasági kényszer szülte.

Az erdőben való szegénység enyhítésére már a XVIII. század végén és a XIX. század elején történtek intézkedések, próbálkozások. Jelentős előrelépés volt az 1879-es erdőtörvény alapján végzett úttörőmunka, mely főleg a homokterületeket érintette. A századfordulón kiváló erdész szaktekintélyek jóvoltából bontakozott ki az Alföld fásítása: az akkori viszonyokhoz mérten nagy erdősítések színhelye volt Debrecen, Szeged, Szabadka és Kecskemét térsége.

Az 1923-as alföldfásítási törvény olyan rendelkezést hozott, melynek következtében megkezdődhetett a konkrét tervező munka a szik- és homokfásítás alapjainak lerakására és közérdekű létrehozására. Az igazán jelentős fásítás 1947-ben vette kezdetét, és az ötvenes években teljesedett ki. A társadalmi változások lehetőséget nyújtottak az erdősítésre kijelölt területek állami tulajdonba vételére. A szocialista mezőgazdaságban megindulhatott az agrárérdekeket szolgáló fásítás is. Az Alföldön mintegy 300.000 hektárral nőtt az erdők területe.

E gigászi munkában a tiszteletet érdemlő nagy elődök méltó követőkre találtak. Az erdészet reménye, hogy a gazdasági rendszerváltást követően a magánszektor is követi a kialakult jó hagyományokat.