A Magyarországról 1945-ben, hadizsákmányként elhurcolt műtárgyak közül a legtöbb poros láda fenekén várja sorsa jobbra fordulását. Mravik László művészettörténész a hetvenes évek óta foglalkozik a műkincsek felkutatásával és visszaszerzésével; Kelet és Nyugat határán nem adja fel.

Jó egy hónapja látott napvilágot a hír, hogy Szávaszentdemeterben megtalálták az újvidéki Városi Múzeumból hét évvel ezelőtt ellopott Rembrandt-festményt. Közben Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban megnyílt a magángyűjtemények kiállítása: Munkácsy, Benczúr, Ferenczy, Mednyánszky; pazar névsor, és végre valódi nyilvánosság. Műtárgyak jönnek-mennek, eltűnnek, előkerülnek, s előbb-utóbb újból szem elé kerülnek. Ugyanakkor lassan hetven éve létezik egy több száz darabos kollekció, ami sehogyan sem akarja megmutatni magát: a műtárgyak továbbra is idegen pincékben, néhány szerencsésebb közülük külföldi kiállítótermek csöndjében vár a hazatérésre. 

 

Sikerült tartania magát korábbi ígéretéhez, amely szerint végképp kiszáll a műtárgyiparból?

 

- Nagyjából igen. Nem publikálok mostanában, inkább csak figyelek. Mindig is másnak dolgoztam, és ismert a népi mondás, hogy mivel harangoznak annak, aki más vagyonát gyarapítja. Ráadásul ezek elveszik az ember kedvét a munkától!

 

Hogy érti azt, hogy ezek?

 

- Bárhol kezdhetem időben...  Miután 1945-ben a Vörös Hadsereg értő katonái a hadizsákmányként összeszedett magyar műkincseket bepakolták a vagonokba, némi italnemű fejében néhány darab valahogy lepotyogott közülük a vonatról.  Volt ott Mányoki, Ligeti, Székely Bertalan, Munkácsy, Courbet és pár Tiziano-gyanús festmény is, a többi továbbutazott Varsó, illetve a Szovjetunió irányába. Courbet Fehér harisnyás aktjával az egyik katona fizetett falusi orvosának, és a kép azért maradhatott itthon. Megjegyzem, nem végleg, mert útja Szlovákiába vezetett.  A magyar állam nem mert, és azóta sem mer lépni, a Louvre viszont két héten belül megvette tizenhárommillió dollárért, s noha a mű hadizsákmányból származott, kiállították. Ma is meg lehet tekinteni. Na, hát ilyenek miatt érzem néha értelmetlennek a munkámat.

 

Történt azóta valami?

 

- Hogyne! Három részre osztanám az eseményeket a műkincsek tulajdonjogát tisztázandó, illetve a hivatalos visszaadásukkal kapcsolatban. Egyfelől továbbfejlődtek a magyar államot támadó perek, másfelől erősödtek a szovjet hadizsákmány visszaszolgáltatását feszegető nézetek, harmadik szálként pedig szükségesnek tartom a törvénytelenül nyugatra került tárgyak ügyének vizsgálatát. Sajnos nem egyszerű a helyzet, mivel a Nyugatot nem illik, a Keletet pedig nem merjük felelősségre vonni.

Kezdjük keleten. Nyilván a II. világháborús szovjet hadizsákmány visszaszolgáltatására gondol.

 

- Igen, arra is.

 

A jelenlegi orosz törvények szerint Magyarország Németország egykori szövetségeseként nem kaphatja vissza a műtárgyakat. Magángyűjtő viszont, aki fajilag  vagy politikailag üldözött volt, már sokkal esélyesebb, az egyház pedig mint tulajdonos kifejezetten számíthat eredményre. A törvény minősítése nélkül: elképzelhető-e, hogy az Andrássy- a Hatvany- és a Kornfeld-kollekció darabjai közül hazakerül néhány?

- Az Andrássy- és a Hatvany-gyűjteményből a festményeken kívül rengeteg szobrot, míves használati tárgyat vittek el, azokból eddig csak nagyon kevés került elő. A Kornfeld-gyűjteményből származó hangszerek - Stradivarikról van szó -, tudomásom szerint a novgorodi színház zenészeié lettek. Arról, hogy a könyvtár is odakerült, véletlenül szereztem tudomást, amikor annak idején, amikor a tárgyak azonosítása miatt a helyszínre utaztunk, a sárospataki könyvek helyett tévedésből azokat emelték le a polcról. Ez az ügy is rövid úton megoldható lenne, a leszármazottak ugyanis már nyilatkoztak arról, hogyha a magyar állam kifizeti a vételárat, lemondanak a tulajdonjogról, a tárgyakat hiánytalanul átadják, a pénzt pedig az ELTE diákösztöndíj alapjába kívánják befizetni. Mindennel együtt akár heteken belül el lehetne rendezni a visszaszállítást.

Máris a politika sűrűjében járunk.

- Nincs más választásunk! Tárgyalni kellene az oroszokkal és fölhívni a figyelmet arra, hogy a világháborús békeszerződés kimondja, hogy a hadizsákmányt vissza kell adni. Nem mellesleg 1992-ben létrejött egy magyar-orosz megállapodás Jelcinnel, amely megerősíti azt. Most már világos, hogy nem úszhatják meg, de egyelőre valamiféle presztízskérdésként kezelik. Nem segíti az ügyet, hogy a magyarok sokszor nem úgy viselkednek, ahogy kellene. A politikusok gyávák, és így nem lesz semmi. Ráadásul nemrég érkezett ajánlat orosz magánemberektől is. Ha megtörténik az eladás, Magyarország végképp elveszíti a lehetőséget, és utána tényleg csak nézhetünk. Putyin egyelőre tétovázik, mert okos ember, és a dumával sem akar ujjat húzni – ők ugyanis ellenzik a visszaadást –, de ez nem lesz mindig így!

 

És mi a helyzet nyugaton? Azokat a tárgyakat, amelyek Magyarországról odakerültek, még senki sem kérte vissza, sőt, szóba se került esetleges visszaadásuk.

- Éppen ezért ők hozzák szóba, vagyis nyilvánosságra. A madridi Prado, a Louvre, a Vatikáni Múzeum és a hamburgi Kunsthalle is kiállít közülük, pedig ők is tudják, problémás volt, ahogyan hozzájutottak.

 

Elsősorban saját szerzőik, német, spanyol, reneszánsz festők műveit állították ki, s talán joggal érzik úgy, hogy azok most hazakerültek. Ez is bűn?

 

- Igen, mert nem ott adták el őket, hanem itt. Ez a lényeg! Ennyi erővel mi is visszakérhetnénk a csehektől Attila kardját, amely 1071-ben királyi ajándékként került hozzájuk. Vagy beállíthatna holnap egy derék olasz polgár, hogy mivel Tiziano olasz volt, adjuk át a képeit, mert azoknak otthon a helyük. Viszont említhetek olyan magyar műveket, amekyeknek viszont minden szempontból itthon kellene lenniük. 2011-ben a New York-i Christie's aukciós ház árverésre bocsátott tárgyai között különleges ezüstnemű jelent meg. Tudható, hogy az aukciós házak többnyire kerülik a származás megjelölését, de rövid úton kiderült, hogy ezek is, körülbelül harminc tárgy, a Herzog-gyűjteményből származnak. A kiváló hazai ötvösművészet remekeiről van szó.

 

Hogyan kerülhettek New York-ba, egy vezető aukciós házhoz? Nyilván ismerték a származási helyet, mégis kockáztattak?

 

- Valószínűleg nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és egyszerűen kicsalták az örökösöktől. A háború alatt futárkocsin menekítették ki a műtárgyakat az országból, és az ilyen a mai napig biztos csempészmódszernek számít. A Christie's-nél persze ismerték az eredetét és azt is, hogy jegyzett műtárggyal nem sokra lehet menni, pénzt viszont lehet kapni érte rendesen. A tulajdonossal szemben más érvre nem nagyon volt szükség.A legsajnálatosabb, hogy a család bizonyos összegért lemondott tulajdonáról, amivel elúszott a hivatalos megegyezés joga is.

Milyen darabokról van szó, és mennyiért lehetett megszerezni őket?

 

- Jobbára XVII. századbeli ékszerek, edények szerepeltek a listán, amelyeket kolozsvári, nagyszebeni, brassói műhelyekben készítettek. A becslés szerint például egy serleg értéke négy-ötezer dollár volt, amihez az árverésen végül annak tízszereséért lehetett hozzájutni.

 

Amelyek a vásárlást követően magánszemélyek vitrinjeit díszítik szerte a világban. Egyfajta érv szokott lenni, hogy elvégre azért készítették őket.

 

- Persze, de ez lopott holmi, ezt kellene már megértenie mindenkinek! Másfelől a történeti jelentőségük sokkal nagyobb, mint a használati értékük.  Minden ország elszántan védi kincseit, s szerencsére a magyar állam ezúttal határozottan lépett fel. Nem kérdezősködtek, csak annyit, amennyit szükséges, egyszerűen kifizették a kért összeget.

 

Hol láthatjuk viszont a tárgyakat?

 

- Egyelőre sehol, mert némi szerencsétlenkedés azért most is látszik. Nemrég Lázár János miniszterelnökséget vezető államtitkár vette kezébe az ügyet. Jól ismerte az előzményeket, köztük a novgorodi ügyet is, tudta, nem lesz könnyű, de nagy elánnal vetette bele magát. Sőt, személyes küldetésének tartotta visszaszerezni a műkincseket. Tárgyalással sok mindent elért, de most valahogy ő is leállt, pedig most kellene diplomáciai úton folytatni, amit elkezdett. A Nyugattal is csak látszólag könnyebb a helyzet. Amerikában például azt mondják, a magántulajdon sérthetetlen, tehát vissza kell adni a tulajdonosnak, ami az övé volt, viszont műtárgyat nem szabad kivinni az országból. Akkor tehát?

 

Marad a vásárlás. És a mindenkori a gazdasági helyzet emlegetése mint akadály.

 

- Nem lehet állandóan a gazdasági helyzetre hivatkozni! Az idő telik, holott apránként lehetne előrejutni. Korábban azt hittem, hogy teljes leltárt készítettem az eltűnt tárgyakról, amit a Sacco di Budapest című könyvemben publikáltam is, de azóta feltűntek újabbak, amelyekről én sem tudtam.

 

Hogyan értesült ennyi idő után róluk?

 

- Nemrég kaptam egy magánlevelet, aláírás nélkül, tulajdonképpen egy listát, amelyben tételesen megnevezték őket.

 

Névtelen levél? Mennyire lehet az hiteles?

- Ellenőriztem a forrásokat, és minden stimmelt! Egy ilyen levél információnak kiváló, aminek alapján tovább lehetne lépni. De névtelenül valóban nem lehet pert nyerni, és ha egy országnak tekintélye sincs, még a jogos tulajdonának visszaszerzésében sem számíthat sikerre.

Milyen perekről van szó?

 

- Korábban is jó néhány keresetet adtak be az örökösök. Például 1999-ben Martha Nierenberg, aki nem más, mint Herzog Móric unokája, a Magyar Nemzeti Galériát és a Szépművészeti Múzeumot perelte be. A vita természetesen a műtárgyak tulajdonjogáról szólt. Az állam azzal védekezett, hogy annak idején a gyűjtemény jó része elhagyott javak jogcímén került állami tulajdonba  - erre törvényt is hoztak -, viszont a kárpótlási igények beadásának határideje lejárt, tehát az örökösök követelése alaptalan. A bíróság indoklása szerint annak idején csak azok a tárgyak kerültek állami tulajdonba, amelyek tulajdonosa külföldre távozott vagy kiléte ismeretlen volt. A valódi vizsgálat mindezek tisztázására akkor elmaradt. Az ügy 2006-2007-ben folytatódott, a család ügyvéden keresztül terjesztette elő hivatalos ajánlatát, amely szerint Magyarországot illeti a gyűjtemény három darabja, egy javasolt mű pedig legyen az örökösöké, a többit a világpiaci ár tíz százalékáért megveheti a regnáló kormány.

 

Lehetett ennek az ajánlatnak ellenállni?

 

- Igen. Sajnos.

Abban az időben Magyar Bálint volt a kulturális miniszter, aki szintén a szívén viselte a műtárgyak sorsát, az oroszországi tárgyalásokon is részt vett a moszkvai Grabar Intézetben. Mégsem akart lépni?

 

- Állítólag attól tartott, hogy mivel nagyrészt zsidó gyűjteményekről van szó, azok visszaszerzése gerjesztené itthon az antiszemitizmust.

 

Ön látta annak reális veszélyét?

 

- Ebben az esetben is ugyanaz történt, mint legtöbbször: egy tudományos ügybe belekeverik a politikát, és annak eredményeivel érvelnek. Sajnos legtöbbször a politikai elköteleződés dominál, a szakértelem jöhet utána.

 

Úgy tűnik, a visszatérő kifogás az állam részéről, hogy miért vásároljon vissza magángyűjteményeket, ha azok úgyis az eredeti tulajdonos leszármazottait illetik, és jogosan visszakövetelhetők.

- Az efféle gondolkodás teljességgel rossz irány! Számos más példát mondhatok, amiből látszik az örökösök megegyezési hajlandósága. Például bejött egyszer hozzám egy fiatal pár. Közölték, ők lennének Delmár Emil örökösei. Delmár a háború előtt Svájcba menekítette vagyonát, időnként eladott belőlük, hogy megéljen. A kivitel hivatalos volt, engedélyek, és nem kevés, negyven százalék vám fejében. Delmár óriási gyűjteménnyel rendelkezett, de jelentős részét a Magyar Nemzeti Bankban hagyta letétként. Abban reménykedett, hátha változik az eszme, és visszatérhet. Végül soha nem engedték hazajönni, és valahol egy határ menti kis faluban halt meg hatvanegyben. Közben a letétbe helyezett műtárgyak egy része átkerült magyar múzeumokba, és az állam, félve attól, hogy azokat is vissza kell adnia, egyszerűen nem tárgyalt az örökösökkel.

 

Ebben az esetben tehát megvolt a tulajdonos, a letét is létezett, ami viszont soha nem évül el.

 

- Igen, minden rendben lehetett volna, de azt mondták nekik, ha még egyszer kérni merik, följelentik őket! Ennek hallatán magam is beszálltam a buliba, vagyis újfent írtam a múzeumoknak, hogy szíveskedjenek visszaszolgáltatni a tárgyakat jogos tulajdonosaiknak.

 

Azért ez kissé kockázatos volt, nem? Vagy annyira biztos volt a dolgában?

 

- Egyáltalában nem hittem, hogy igazat adnak nekem, és valóban, ezt követően ők meg engem jelentettek fel. Gondolja el: a Szépművészeti szoborgyűjteményének jó része szerepelt a listán! Végül azonban mégiscsak leülhettem tárgyalni az örökösökkel, akik azzal kezdték, hogy a felét itt hagynák, a maradékot pedig az érték tíz százalékáért odaadják. Ez rendben is lett volna, de a legértékesebbet meg akarták tartani maguknak. Persze láttam, hogy az az egy többet ér, mint a többi együttvéve, ezért kapacitáltam őket, hogy mégis adják el, és az állam hárommillió forintért megvette tőlük. Ugye hogy mégiscsak lehet egyezkedni?

 

Hogyan tudta jobb belátásra bírni őket?

 

- Nem volt szükség rá. Általában aki elszármazott innen, nosztalgiával gondol vissza Magyarországra. Tudom, hiszen százával tárgyaltam örökösökkel, és mindig elég volt annyit mondani, hogy szeretnénk...

 

Azóta valószínűleg nem látják Önt szívesen a múzeumok háza táján...

 

- És az Országos Levéltárban sem. Képesek voltak leselejtezni az elhurcolt műtárgyak listáit, és amikor számon kértem, az igazgató azt mondta, iratok után inkább nekik kellett volna kutatni, de ha van kedvünk hozzá, szívesen mutatnak egy-két nyirkos pincét, ahol talán még fellelhetők dokumentumok. Persze nem találtunk semmit.

Sértettnek tűnik...

 

- Leginkább az bánt, hogy fölszámolták a kutatásokat. Egyszerűen nem volt, és most sincs megrendelő, mivel a szakértőket a perek mellé állították. Én 2000-ben kiléptem a tudományos körökből, és nincs, aki a helyembe lépne. Vagyis kutatna tovább. Ezt is megértem, mert visszagondolva, a magam részéről is amatőr dolog volt azt hinni, hogy a politika kikerülhető; idealista voltam, túlságosan is. De másképp nem megy.

 

Ön szerint hogyan tovább?

 

- Először is a köztársasági elnök helyében levelet írnék Putyinnak, azzal egyidejűleg a vonatkozó jogi lehetőségeket feszegetném az Európai Bíróságnál, hogy legalább megkezdődjön valamiféle párbeszéd. Persze nehéz ügy, mert mindenki tart a pereskedéstől, mivel magángyűjteményekről van szó. A nyugatra került tárgyakkal kapcsolatban is lehet lépni. A perek nagy részét Amerikában indították, mivel az örökösök nagy része ott él, és abból a szempontból könnyebb az egyezkedés, hogy odaát a bizonyítékok döntenek, nem pedig a bírók. Összességében pár százmillió dollárral ki lehetne váltani az elhurcolt műkincseket. Ugyan mi az egy költségvetésnek?