A ház pontos építési idejét nem tudjuk, de az bizonyos, hogy 1876-ban Bori néni, a kiváló hímzőasszony - aki kivételes rajztehetségével kitűnt a korszak íróasszonyai közül - már itt született. Az épület alapvetően azóta sem változott, bár az ablakokat minden bizonnyal kicserélték, s az ajtótáblák is inkább az 1900-as évek körül készülhettek, mint korábban.

A házba belépve rögtön a konyhát két részre, "pitar"-ra és konyhára osztó, szép boltíves fal tűnik a szemünkbe. Az egyszerű bolthajtás fölé aggatott tányérok kevésbé díszesek, mint amilyeneket a szobában találhatunk, hiszen ezek csak pitari tányérok, melyeket, ha nem is rendszeresen, de nagy események (pl. lakodalom) alkalmával használtak is.

A bolthajtáson belépve a konyhába jutunk. A kemence szája előtt ott a padka, melyen egykor nyílt tűzön főztek, és a kemence száját elzáró, sárból készített "tévő". A helyiség mintegy fele fölé szabadkémény borul, benne a füstölőrudakkal. A falak mentén, a konyhalócán a főzéshez mindennap használt edények sorakoznak, és itt áll az almárium, melyben a kisebb edényeket, az evőeszközöket tartották.

A szobát ma is nagyjából úgy találjuk, mint Bori néni életében volt. Az ajtó mellett a búbos, körülötte a rongyszőnyeggel letakart padka. A sutnál ott található az ülcsik, melybe a még járni nem tudó gyerekeket ültették.

Az ágy Bori nénié volt, s mivel ő 1891-ben ment férjhez, ennek az időszaknak a divatját követi. A Mezőkövesden használt festett, puhafa bútorokat egészen a 20. század elejéig Miskolcon készítették. A bútorokon is nyomon kivethető a népművészet általános stílusalakulása - a Kövesden használt ágyak, ládák díszítése fokozatosan sűrűbbé válik, míg azután az 1880-as éveket követően lényegében el is tűnik az alap, azaz a dús virágdíszítés bútor felületét szinte teljesen kitölti.

Az ágyban ún. "pipi" ágynemű van. Az ilyen ágyneműt soha nem használták. Ha az ágyba akartak feküdni, akkor gondosan ügyelve, hogy ne törjön, leszedték vagy úgynevezett bebúvósra csinálták meg a fekvőhelyet. A bebúvós ágynál a párnákat és a dunyhát egy léckeret tartotta, és ez alatt volt egy alacsony hely, ahova be lehetett bújni aludni.

A falakon egymást érik az olajnyomat szentképek: szélüket aranypapír kivágás díszít, ezért hívták "rezes szentképeknek" őket. Ahogy a képeknek, úgy az alájuk aggatott kéménycserép tányéroknak, az ún. "rózsás cintányéroknak" (más néven "első tányéroknak") is egymást kellett érniük a falon.

Az egész szoba - ahogy a kövesdi summás szobabelsők - nagyon olcsó eszközökkel nagyon díszes hatásra törekszik. Ezért fonták be papírral a petróleumlámpa tartóját is, ezért tettek színes papírcsíkot a tányérok alatt kivillanó szabad falfelületre, s ezt példázza az asztal feletti gerendákra aggatott vásárfia bögresor is.

A kamra Mezőkövesden nemcsak tárolóhely volt, hanem itt kapott helyet a fiatalasszony hozománya, az ágy és a fiókos komód, a "kaszli" is. Ennek addig, amíg az anyós élt, itt kellett állnia, s különös kegynek számított, ha az anyós beengedte a menye bútorait a szobába.

A summások (mezőgazdasági idénymunkások) életét jól szemlélteti a kamrában álló "zsírosvindő", melynek tartalma elég kellett hogy legyen egy 10-12 tagú családnak. Bizony, itt még a zsíroskenyér is ritka csemegének számított, mert gyakran ettek kétfélét - kenyeret a hajával.

A Kisjankó Bori Emlékház és berendezése tehát látszólag két célt szolgál, egyrészt emléket állít egy kivételes tehetségű népművésznek, Kisjankó Borinak, másrészt bemutatja a mezőkövesdi summások életmódját. Ez a kettősség azonban csak látszólagos, hiszen a summáslányok és a summásasszonyok keze virágoztatta ki azt a csodálatos népművészetet, a matyó hímzést, mely a várost méltán tette világszerte ismertté. A ház és berendezése azt a környezetet szemlélteti, melyből Bori néni "száz virága" kisarjadt, és azt, hogy e mögött a szépség és ragyogás mögött milyen szegénység és mennyi nélkülözés húzódott meg.

Balassa M. Iván