Molnár C. Pál - a magyar képzőművészet egyik legnépszerűbb festője - változatosan gazdag életművet hagyott hátra 87 évig tartó földi élete után.

1894. április 28-án, Battonya mellett, Tompapusztán született. Apja Molnár József uradalmi kulcsár, intéző, afféle mindenes volt. Édesanyja Jeanne Contat, francia-svájci származású nevelőnő volt a földbirtokos család gyerekei mellett. Molnár-C. Pál rajongásig szerette édesanyját, amikor később "befutott" művészként állított ki Budapest híres kiállítótermeiben, művésznevébe a Contat iniciáléja került bele, így született a szignó: MCP.

Műszaki érdeklődése, a földesúr mezőgazdasági tanulmányok iránti ösztönző hozzájárulása majdnem eltérítették igazi hivatásától. A Zászlónk újság azonban rajzpályázatot hirdetett, amelyet még aradi kisdiák korában megnyert, ez vált döntő fordulattá a művészet felé fordulásában. Így került a fővárosba, ahol főiskolai tanulmányai végzése közben egy államtitkár fia mellé ment el korrepetitornak, illetve Szinyei Merse Pál unokáihoz Fonyódra. Az államtitkár családjával került ki 1918 őszén Svájcba, ahol kereste a kapcsolatot anyja svájci családjával, s a rokonok közreműködésével egész kiállításnyi anyagot festett főleg tájképekből. Ezekből Lausanne-ban két, Genfben egy kiállításra került sor. A lausanne-i és genfi bemutatkozás anyagi és szakmai sikerei után úgy érezte, most már megvalósíthatja franciaországi úti álmait, terveit. Mecénást is talált, egy Tizian kép másolatát megrendelte nála egy gazdag svájci hölgy, aki ennek fejében egy évi párizsi tartózkodását finanszírozta.

Minden fiatal művész álmainak netovábbja volt a képzőművészek Mekkájába, Párizsba eljutni. Itt valósággal bevetette magát a Louvre-ba, ahol a nagymesterek titkait lesve másolta nemcsak a megbízatásként szereplő Tiziant, hanem még más képeket is. 1922 őszén tért vissza Párizsból. Itthon egy évig szorgalmas munkával készült első budapesti tárlatára a Belevedereben, amely feltűnő sikert aratott, beválasztották a KUT tagjai közé. Ettől kezdve egyre gyakrabban vett részt csoportos kiállítá¬sokon a Belvedereben, az Ernst Múzeumban és a Nemzeti Szalonban. Közben egyre ismertebbé és népszerűbbé váltak szellemes, lendületes, humoros, olykor fanyar újságrajzai, melyekkel azután az Est lapok újságjait rendszeresen illusztrálta a 20-as évtizedben. Sőt, tulajdonképpen ebben az időben szinte grafikusként tart¬ották elsősorban számon s csak a húszas évek második felében szerzett festőként is megbecsült nevet magának. Életének egy következő fontos állomása volt egy római ösztöndíj, amely 3 éves tartózkodást jelentett az Örök Városban 1928 és 1931 között.

A két világháború között merész újításnak számított MCP és társai egyházművészete, az egyház egyfajta mecénás szerepet vállalt és sehol a kiállításokon nem találkozott a közönség olyan rangos művekkel, mint az istentiszteleteken. A nagy egyházi megrendelések kivitelezése még tartott, amikor már "hűlt a levegő" MCP körül, míg aztán 1944. március 19. után nemkívánatos elemnek bélyegezték. Ezt a nyomasztó közérzetet örökítette meg a szenvedő Krisztus arcba rejtett önarcképében.

A II. világháború után 36 éven át serényen, találékonyan dolgozott, örömét lelte az alkotás minden fajtájában, szám szerint is sok alkotással növelte életművét.

1981. július 11-én halt meg úgy, hogy az ecsetet nem tette le, festett, amíg festhetett, és ha nem festhetett, ez volt számára az igazi halál. Sokféle stílusú képei között ez a harmónia adja azt a közös vonást, ami minden stílusjátékosság ellenére is félreismerhetetlenül molnárcépálos. Mert boldog ember volt, azt tehette, amit a legjobban szeretett és ebből - a hivatalos mellőzöttség dacára - megélt, a közönség szerette, kereste és gyűjtötte képeit.

Halála után leánya Dr.Csillag Pálné, Éva hozta létre ezt a kis emlékmúzeumot a műteremben.