A Műcsarnok Magyarországon elsőként mutatja be a litván születésű művész két installációját. Videokazettákból származó mágnesszalagok szolgálnak Kempinas szinte összes, a kiállítóteret betöltő, azt teljes egészében használatba vevő installációjának alapjául. Az eredetileg képsorok tárolására alkalmas médium Kempinas háromdimenziós műveiben tárgyiasul, és térben rajzolt vonallá alakul. Az eszközeiben minimalizmusra törekvő művész teljes precizitással hozza létre efemer, de monumentális műveit, melyek olyan súlytalanok, hogy szinte nem is léteznek, ahogy az M0-ban emelt Ötödik fal sem. A kép és hanghordozóból lett vékony fekete szalagok párhuzamos rendje minden szögből más külsőt mutat, az installáció minden pillanatban a finom légmozgások következtében változik, impresszionisztikus karaktert kölcsönözve ezzel az állandóan rezgő műnek. Az Ötödik falat, amit 2011-ben Japánban, a Yokohama Triennálén állított ki először a művész, most az M0 terére adaptálva építi fel újra. A Műcsarnokban Kempinas egyik motorikusan kinetikus műve, a Forrás is látható lesz. A fekete mágnesszalagok rengetegét ventillátor hozza folyamatos mozgásba, és teszi azt élő organizmushoz hasonlóvá.

A minden művére jellemző térbeli geometrikus absztrakció és a pontos és puritán megvalósítás messze kitolja az értelmezési lehetőségek határait, így bármiféle előképzettség nélkül is hozzáférhető, befogadhatók Kempinas munkái, melyek eközben több, a művészettörténet folyamán már felmerült kérdésfeltevést is újraértelmeznek. A 20. század hatvanas és hetvenes éveinek két irányzata, a minimalizmus és az op art a két legkézenfekvőbb előzmény. Az op art fekete-fehérben és jellemzően két dimenzióban, optikai illúziókra épít. Kempinas ezt úgy viszi tovább, hogy a képtapasztalatát kiterjesztve a vizuális percepció mellett a befogadó térérzetét is célba veszi, aktív részvételt kívánva tőle.

Žilvinas Kempinas (1969) egyetemi tanulmányait New Yorkban végezte, jelenleg is ott él. Az utóbbi évtizedben a kortárs képzőművészet fontos kiállítótereiben és eseményein mutatta be munkáit. Hazáját 2009-ben képviselte a Velencei Biennálén. Többek között a New York-IMoMA PS1-ban (2003), a párizsi Palais de Tokyoban (2006), a bécsi Kunsthallében (2009) és a bázeli Tinguely Múzeumban (2013) is szerepelt egyéni kiállítással. 2007-ben elnyerte a Calder díjat.