Reigl Judit festőművész 1950 óta Franciaországban él és dolgozik. Azon ritka magyar származású művészek egyike, akit az Egyesült Államokban számon tartanak, és akinek munkássága az európai és amerikai absztrakció hagyományait sajátos módon ötvözi. A világ legnagyobb és legfontosabb kortárs közgyűjteményei, a New York-i Museum of Modern Art (MoMA) és a Metropolitan Múzeum, a londoni Tate Modern, vagy a párizsi Centre Pompidou őrzik a festményeit. A magyar közönség már találkozhatott munkáival a Műcsarnokban (2005) és a debreceni Modemben (2010) rendezett életmű kiállításokon, ahol a korai szürrealista műveitől, a geszturális absztrakcióin át egészen a figurativitáshoz ciklikusan visszatérő, emberi testeket ábrázoló festményekig egy átfogó képet kaphatott Reigl Judit munkásságáról.

Leginkább az a történet ragadhatta meg a látogatót, amikor 1950-ben Reigl Judit többszörös próbálkozás után végre átjutott a vasfüggönyön, és több hónapon át tartó utazás során eljutott Franciaországba. 1954-ben a szintén Párizsban élő művésztársa, Hantai Simon bemutatta őt André Bretonnak, a szürrealizmus atyjának, aki azon nyomban meghívta egy kiállításra a szürrealisták galériájába, a L’Étoile scellée-be. Reigl Judit először visszautasította, majd pár hónapra rá elfogadta a meghívást.

A szürrealisták vizuális programja azonban túl szűknek bizonyult a festő számára. Igyekezett kitörni az előírt, kizárólagosan figuratív kifejezési módból. Ebben található valójában Reigl Judit életművének lényege. Az illusztratív kereteket korán szétrobbantva automatikus, geszturális absztrakt írásszerű jelekkel kezdett kísérletezni már 1952-ben. A figurativitásból való kitörés egyben a szürrealizmus túllépését is jelentette a művész számára. Ezen formai kérdéseken túl, Reigl Judit a szürrealistákkal ellentétben a festményt nem csupán a lélek, a tudatalatti lenyomatának tekinti, hanem a szabadjára engedett testi energiákat befogadó felületnek is, amelyen a nem kevert alapszínekkel (sárga, fekete, kék, piros), az indusztriális festék matériájával megküzdő testét eszközként használja.

A figurativitásból, a formai korlátokból való kitörés az „űr” elérését eredményezi, amiből új születhet. A lelki és testi energiák egyenrangú felszabadítása pedig egy extatikus alkotói állapothoz vezet. Erre a két mentális motívumra támaszkodik a Robbanás (1955−1958), a Dominancia központ (1958−1959), és Tömbírás (1959−1965) című sorozat. A mentális motívum pedig formai és plasztikai súlyt is kap, amint ezek a sorozatok kozmoszi látképekre és fizikai törvényekre – erőmezőkre, az ősrobbanásra, a kinetikus, centripetális, centrifugális és gravitációs energiákra – utalnak.

A Súlytalanság élménye (1959−1965) illetve a Guanó (1958−1965) című korpusz ennek az első ciklusnak a lezárását jelenti. Az utóbbival a művész olyan elrontott vásznakat vesz újból elő, amelyek több éven át a műterme padlóját óvták meg a csöpögő festéktől, és amelynek a felületén a lerakódott, összetaposott matéria egyfajta időmélységet jelenített meg az előző, lendületesen megfestett sorozatokhoz viszonyítva, illetve az addig megtett összes gesztus emlékének a mauzóleumát is képezi.

Reigl Judit festészetében 1966-ban tér vissza először a figura, ami egyben egy újabb ciklus nyitányát jelzi. Az Homme (Ember, 1966−1972) című sorozatban monumentális fehér vagy fekete alapon sárga, piros és kék, függőlegesen ábrázolt lebegő emberi testekkel, testrészletekkel és áramvonalas torzókkal szembesülünk. Ebből a figuratív kalitkából másodjára kioldva magát, a művész ismét eléri az űrt, amiből új születhet: a Déroulement (Folyamat, 1973−1985) című sorozatban a zene mint az extázis elérését elősegítő élmény adja meg az impulzust, a ritmust és a struktúrát.

A Fuga művészete című, Bach zenéje ihlette festmény-együttesben Reigl egy új technikai megoldást alkalmaz, és a vászon mindkét oldalát megfesti. Egyik oldalára glicerin és ftálsav alapú festéket applikál, amely átszivárog a vászon túloldalára, amelyet viszont akrilfestékkel von be. Mivel a glicerin és ftálsav alapú festék visszataszítja az akrilt, az átszivárgott festék által létrejött motívumról lepereg az akril festék, ami a szűz vászonrészeken tud csak megkapaszkodni. A vásznon így kémiailag, fizikailag és vizuálisan is létrejön a szólam és a kíséret együttese.

Az Entrée-Sortie (Bejárat-kijárat, 1986−1988) ennek a második ciklusnak a lezárását jelképezi. A művész nagy és sötét monokróm felületekkel megszüntet minden mozgásra, dinamikára és gesztusra utaló jelet, és a várakozás érzését kelti fel az ajtónyílás motívum alkalmazásával. Mintha Reigl azért festett volna ajtót, hogy a vásznain 1988-tól újból megjelenő emberi figura besétáljon rajta.

A Ludwig Múzeumban megrendezésre kerülő kiállítás ennek a rendkívüli életműnek a különböző problematikáit és stációit igyekszik tematikusan és kronologikusan bemutatni.