Legyek kismester inkább, dolgaértő,
ki ha-mit tesz, tisztességgel csinálja,
mintsem titánok zagyva, pofatépő,
ál-egekig sötétlő paródiája.”

Csanádi Imre







A magyar festészet jelentős alkotóinak – Csók István, Fényes Adolf, Iványi Grünwald Béla, Kmetty János és Rudnay Gyula – egy-egy festménye mellett ennek a gyűjteménynek az identitását elsősorban az alig ismert kismesterek művei határozzák meg, melyben kiemelten vannak jelen a pécsiek: Arnhold Nándor, Börötzffy Károly, Csernus Ferenc, Hidassy Pillo Sándor, Lenkei Jenő, Klug K. György, a későbbiek közül Bizse János és Simon Béla. Mert az 1926-ban alakult Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága, s a szervezet kiállításain bemutatkozó számos festő jelentette egykor Pécsett azt a – vidéki városok közt egyedülálló – képzőművészeti kulturális teret, melyből a magyar és nemzetközi viszonylatban is jelentős művészek, a Bauhaus mesterei vagy Martyn Ferenc és tanítványi köre kiemelkedhetett.

A kismesterek művei nem feltétlenül a gyengébb, a kevésbé kvalitásos, az uralkodó áramlatokba jobban illeszkedő, epigon jellegű alkotásokat jelentik, hanem a világhoz való viszony egy másféle, szolidabb, visszafogottabb, s ehhez illően kisebb méretű képformátumokban megjelenő ábrázolási módjait illusztrálják. A hagyományos műfajok – portré, zsánerkép, tájkép és csendélet – konvencionális lehetőségein nem lépnek túl a képek, mert nem megtestesítik a műfajt, hanem létrejöttük művészi korszakába illeszkedve szerényen, de különleges egyéni árnyalatokban kifejezik azt. Így viszonyulnak a remekművek sorát felvonultató múzeumi kánonhoz.

Minden magángyűjtemény individuális alkotás, melyet véletlen felfedezéseivel a sajátos szempontok szerint válogató ízlés hoz létre. Ezért is lényeges, hogy a képeknek itt nemcsak művészettörténete van, hanem tárgytörténete is. A képnek mint tárgynak a sorsa az, mely összekapcsolódik a gyűjtő élettörténetével. Mindazon helyek közül, ahol a gyűjtő, Radnai Endre rátalált festményeire az egyik legfontosabb helyszín az immár régi fényét és jelentőségét vesztett Pécsi Vásár volt. Havonta csütörtökönként a hajnali sötétségben – mert korábban kell érkezni a konkurenciánál – műgyűjtő képvadászok villódzó zseblámpáinak fénye világította meg a kereskedők standjait. Kieselbach Tamás is itt alapozta meg gyűjteményét, és a magyar gyűjtéstörténetben úttörő módon a kismesterekre fókuszáló Saphier Dezső legendás gyűjteményének szintén fontos szerzeményi helye volt a Pécsi Vásár. Most – esztétikai értékválságok idején, amikor a fiatalabb generációk érdeklődésének hiányában a magyar régiségek maradékát külföldre viszik, amikor a minimalista lakáskultúra „felesleges tárgyakkal nem terhelt életstílust” hirdetve sterilizálja az enteriőröket – itt a Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtárában Radnai Endre gyűjteménye ennek az eltűnőben lévő műgyűjtői szubkultúrának is emléket állít.

Anghy András