A kétféle formai karakter áthatja egymást: a rend momentumai eleven élettel telítődnek; az esetlegesnek látszó és csupán a múló pillanat hitelességét őrző festőiség nyomai a szerkezet tartásával gazdagodnak. Kényes, minden alkalommal újra alkotandó, minden képen ismét kivívandó egyensúlyról van szó, hiszen a puszta Törvény képe az érzéki élet elevenségét nélkülöző jel vagy embléma; a Törvény tisztázottságát - az objektív, az isteni tökéletességre utaló elemet -nélkülöző mű az artikulálatlan, ösztön szeri puszta személyesség képe marad.

Schmalnak ezt a mi belső összetettségével szemben támasztott igényét a huszadik századi magyar festészet felfedezésre váró mestere, Yeazelszky Béla is megfogalmazta: "...a képben együtt kell lenni a véletlennek és a konstrukciónak". Schmal konceptualitása is kettős természetű. Egyfelől közvetlenül a Törvénnyel kapcsolatos, s ez - ha szabad ilyet mondani - az istenélmény, mint "koncepció". A művész az istenélmény valóságának alapján áll és ebből a pozícióból mindig a megváltást - a megváltásért folyó szellemi küzdelmet - festi, rajzolja papírjára.

Másfelől ez a konceptualitás merőben szakmai jellegű: tehát a festészettel kapcsolatos; s ez a kép - az érzéki és a fogalmi dimenziókra egyszerre nyitott entitásként tételezett kép - mint koncepció. Az így értelmezett kép összetevői - a Törvény (a konstrukció) és a pillanat (a véletlen) formái szüntelenül a kölcsönös megkérdőjelezettség állapotát mutatják. A Törvény felől nézve, a Törvényhez képest az eredmény rendre elégtelen, ahogy Duohamp mondta: a szemnek, a "retinának szóló", korlátozott érvényű "vizuális csinálmány"; a véletlen felől nézve pedig szinte minden formai képződmény elfogadható képnek, értelmezhető képként.

Ebből eredő kétségei és kudarcai ellenére Schmal nem fogadja el a kép "posztmodern" relativizálódását, eljelentéktelenedését. Dacol az "ezredvégi paradigmával": a képet, mint szellemi létezőt hatástalanító, pusztító helyzeten felülemelkedni tudó kívülállók iróniája ugyanolyan távol áll tőle, mint a tagolatlan részérvényűségek közé alámerülők cinizmusa. A legegyszerűbb eszközökkel - ceruzával, tussal, alig rajztáblányi papíron - a legnehezebb feladatra vállalkozik: menteni a menthetőt, az egyre lehetetlenebb, egyre fenyegetőbb körülmények közepette is újra és újra kicsikarni a létből az életteljes rend bizonyságát: a Képet.

Andrási Gábor (1994. Az Alpok-Adria kiállítás katalógusa)