A Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének fő műveiből válogató kiállítás a Magyar Nemzeti Galéria jelentősen átalakított tereiben – a gyűjtemény kialakulásának történeti körülményeiből adódóan – két markánsan elkülönülő egységre oszlik. A tárlat első része a 19. századi művészetre fókuszál, a második egység pedig a 20. század második felére és a kortárs tendenciákra. Az egymástól karakteresen eltérő kiállításegységek közötti szakadékot egy sajátos megoldással kíséreljük meg áthidalni. A teremsor közepén, egy szürke színnel jelölt „átmeneti zónában” létrehozunk egy kabinettermet, amely kamarakiállításokat befogadó projektteremként funkcionál.

Ez az elképzelés az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény 2009-ben megkezdett kamarakiállítás-sorozatának továbbgondolásaként is értelmezhető. Korábban a Szépművészeti Múzeum egyik kabinetjében állítottuk szembe a gyűjteményből származó alkotásokat „vendégművekkel”, gyakran a klasszikus és a kortárs művészet, a „régi” és az „új” közötti összefüggéseket, átjárásokat vizsgálva, illetve reflektáltunk művészettörténeti, művészetelméleti, muzeológiai kérdésekre és módszertani problémákra (többek között olyan művészeket bemutatva, mint Jovánovics György, Lakner László, Ilona Keserü Ilona és Alan Sonfist).

A most decemberben megnyíló új kabinetterem első tematikus kamarakiállításán a Szépművészeti Múzeum egyik új szerzeményét, Žilvinas Kempinas Lemniscate (2007) című installációját mutatjuk be. Ez az első alkalom, hogy a mű látható az intézmény falai között. Néhány éve, amikor a szerzeményezést előkészítettük, azért döntöttünk éppen emellett Kempinas életművéből, mert izgalmasnak találtuk a Möbius-motívum hazai konceptuális és posztkonceptuális értelmezései, illetve a kempinasi alkalmazása közötti dialógus lehetőségét. A hazai példák közül elsősorban két művész életműve lebegett a szemünk előtt: Erdély Miklósé és Csörgő Attiláé.

A kabinetben ennek megfelelően három művészt mutatunk be: a saját gyűjteményünkből származó Kempinas-mű mellett olyan köz- és magángyűjteményekből származó alkotások szerepelnek, mint Erdély Miklós Időzárójel (1976 körül) és Időutazás (1975) című konceptuális művei és Idő-mőbiusz (1975) című szövege, illetve Csörgő Attila Clock-Work (2015) című alkotása, amelyet Erdély Miklós az önmagába záruló időre vonatkozó gondolatmenetének folytatásaként is értelmezhetünk.

Az egymással asszociatív kapcsolatba hozható művek a Möbius-szalag letisztult formájából és tematikájából kiindulva a tér és az idő viszonyának komplex összefüggéseire, a végtelen mibenlétére, illetve láthatóvá tételének kihívásaira reflektálnak: a tér és az idő linearitását sajátosan kicsavarva egyfajta időhurkot képeznek, mely időhurok a gyűjteményi kiállítás egészében a „múlt” és a „jelen” közötti térben elhelyezett kabinet pozícióját is sajátosan újraértelmezi. Mindemellett a kiállítás a magyarországi és külföldi művészek alkotásait dialogikus viszonyba hozva a hazai és a nemzetközi jelenségek közötti párbeszéd lehetőségét is vizsgálja.

A kiállítás kurátora: Fehér Dávid