2020.07.10.
Janus Pannonius Múzeum

Nyolc honvédzászlóalj alakult Pécsett

2020.07.02.
Janus Pannonius Múzeum

A nagy háború - egy hadifogoly naplójából

2020.06.26.
Janus Pannonius Múzeum

Életképek a századforduló pécsi piacairól

2020.06.24.
Janus Pannonius Múzeum

Szent Iván éjjelének "varázserejű" növényei

2020.06.22.
Janus Pannonius Múzeum

Háború a színházi kulisszák mögött

2020.06.19.
Janus Pannonius Múzeum

A szomjas törökök megadták magukat

2020.06.18.
Janus Pannonius Múzeum

Természet "hímezte" tojások

2020.06.18.
Janus Pannonius Múzeum

Milyen lehetett egy római kori bronz szűrőkészlet?

2020.06.15.
Janus Pannonius Múzeum

Piroska, a néprajzi osztály „édesanyja”

2020.06.10.
Janus Pannonius Múzeum

A holtest a jobb kezében egy pápai bullát tartott

2020.06.09.
Janus Pannonius Múzeum

Szombat esti láz - dédanyáink idejéből...

2020.06.05.
Janus Pannonius Múzeum

Füves asszonyok és vadvirágok nyomában

2020.06.03.
Janus Pannonius Múzeum

Díjnyertes pécsi hárfák

Janus Pannonius Múzeum - Pécs
Cím: 7621, Pécs Káptalan utca 5.
Telefonszám: (72) 514-040
Nyitva tartás: Ideiglenesen zárva.
2020.04.23.
Janus Pannonius Múzeum
festészet, hír, képzőművészet
Ha tetszik, ossza meg másokkal is:
Ha a művész életrajzának végéről tekintünk Nemes Lampérth fiatalkori önarcképére, s a pszichiátriai intézet majdani ápoltjának már itt tetten érhető jeleit keressük a torzított, a saját arcát öngyűlölettel rongáló vonásokon, a kompozíció szkizofrén aszimmetriáiban, a fej baloldalán, a fül helyéről induló, feketével erősen kontúrozott zöldes színfolt kibillentő egyensúlyában, akkor a festménynek megfeleltetett pszichológia képére lelhetünk.
Nemes Lampért: Önarckép, 1911, vászon, olaj, 75x60 cm
A „már akkor” révén egy minden korszakában önmagához hasonló ember lesz látható úgy, ahogy a művészéletrajzok találnak rá kényszeresen egy-egy művész korai életszakaszaiban a művészet iránt fogékonyan rajzolgató gyermekben és ifjúban – életének minden más vonatkozását mellőzve – a későbbi érett művész momentumaira. Ezért inkább, amennyire lehet – ez a rövid esszé a lehetősége – tartsuk távol most a művészt önmagától. Mert arcának hasonlósága sem csupán fényképének elvontan leegyszerűsítő mimézise, hanem elsősorban az önarckép műfajának hasonlósága, melynél a modern festészetben az élményforma és a technikai forma, az ábrázolt és az ábrázolás eltolódik egymáson, s így az absztrakció a megjelenítettől s vele a megélt élettől való távolság kifejezője is.

Nemes Lampérth József 1912-ben
Az arc az a hely, az a körvonalazott felület, ahol a festésmód megjelenik, mely a saját arc helyett ennek a Nemes Lampérthra jellemző nagyon egyéni festésmódnak az önarcképévé válik. Ez az, ami önarcképként hitelesíti a képet a hiteles kép teológiai Veronika kendőjének hagyományába illeszkedve, hogy az érintkezés, a vestigium, a nyomhagyás jegyében legyen az önmagát önkezével megfestett festő relikviája. A művész nem testében, arcában mutatkozik meg, hanem bevésődik a képanyagba. Petri György versét idézve: „Az önarckép helyszínén a festékfelület vastagon felvitt, sávozó ecsetvonásai láthatók. A felsőtest nem más, mint vörös, fehér, zöld, lila, okkersárga és fekete foltok összefüggése. A dús faktúra erőteljes kontrasztjainak dinamikája a naturális tárgyi vonatkozásoktól függetlenedve önálló életre kel, hogy előtér és háttér árnyalatainak különbségét megszüntetve feloldja az antropomorf formákat, míg az arc felszínén a színkapcsolatok természettől elvonatkoztatott autonómiáját a ciklámen szín gazdag variánsai teremtik meg. Jelen van – jelt nem ad.”


Nemes Lampért: Önarckép, 1911
A színek gazdagsága és hangsúlyos anyagisága itt, a 20. század elején egyszerre jelzi egy megélhetési gondokkal küzdő s festékhez csak nagyritkán jutó festő ritka, ünnepi, bőkezű örömét, s egyúttal a korszak festőinek önfeledt színtobzódását az éppen létrejövő vegyipar által előállított szintetikus festékek bőségétől. A francia Vadak és a magyar Neósok szakítása a korábbi festői hagyománnyal nem független a minden színben, óntubusban kapható olcsó festékek, a gyárilag alapozott vászon, a tömegcikként gyártott jó minőségű ecsetek birtoklásának gyermeki örömétől. Sokkal inkább ez a derűs vitalitás ezeknek a képeknek – így Nemes Lampérth önarcképének is – a prózai pszichológiája és nem valami expresszionistának mondott torzító önmarcangolás. (Miközben természetesen a festészettechnikai feltételek megváltozása nem lehet kizárólagos magyarázat a forradalmi stílusváltásra.)

Az erős kontrasztokkal egymás mellé helyezett tiszta színek variációi másodlagossá teszik, hogy a valóság mely tárgyát ábrázolja a kép. Mert a kép voltaképpen a festékszíneket ábrázolja a maguk nyers matériájában, s minden még éppen beazonosítható tárgy csak ürügynek tűnik, hogy ezt megmutassa. Az anyag láthatóvá tétele, témává emelése megszünteti a korábbi átlátszóságot, a valóság tárgyainak gondtalan közvetítését, a reprezentáció zavartalanságát. A festészet alapanyagai – a festék és a vászon üresen hagyott felületdarabkái – kiszabadulnak a forma és az anyagtalan szín rabságából, hogy szert tegyenek minden kifelé mutatkozó ábrázolással ellentétes önmegértésre. Nemes Lampérth arca egy láthatóvá tett festékarc, s így – az ábrázolás tevékenységének, az alkotási folyamatnak erős nyomaival – magának a festészetnek az önarcképe.

Mindez a vad anyagszerűség már ezen a korai önarcképen – majd az egész életműre jellemzően – szembetűnő. „Mélyebb és tömörebb forma és színharmóniák felé gravitálok” – írja egyik levelében. A zsíros, festőkéssel pasztózusan felrakott festék tapinthatóan plasztikus masszája nehézkedésével kilépni tűnik a kép transzparens síkjából, hogy legfőbb vágyát beteljesítve szoborrá váljon. Nemes Lampérthnál a tájak és csendéletek szinte szobrász módjára mintázott motívumai éppúgy a háromdimenziós térbe kívánkoznak, ahogy az 1916-ban festett női aktjai. A festményből szoborrá válni akaró motívumok a modern művészetet itt önmagába zárják. Mert művészet és élet ovidiusi metamorfózisa, mely Pygmalion mítoszának alapja, a korábbi mimetikus hagyomány ellenében a művészet belső viszonyává válik. Nem a szobor lépi át művészet és élet határát, hogy életre keljen, hanem festmény és szobor határvonalai láthatók az eltűnés jegyében, s Ovidiusszal szólva „tán a szemérem tiltja csupán mozdulnia” a festményt, hogy szobor legyen. Így – némileg túlfeszítve a hasonlatot – Nemes Lampérth önarcképe a plasztikus festék anyagcsomóival sem a művész fényképarcának absztrakciója, hanem egy festékarc szoborrá torzulása, leválva az élet motívumairól s a művész életrajzi referenciáiról a képzőművészet – önmaga anyagát és ábrázolási technikáját brutálisan mutató valószerűtlen – némaságába rejtőzve.

Van Gogh: Bekötött fülű önarckép, 1889
Vállalva a komolytalanság kockázatát és parodizálva a művészettörténeti analógiákat: ennek a festői némaságnak az emblémájaként értelmezhetjük Nemes Lampérth önarcképén a fej bal oldalán a csonkított fülhöz kapcsolt kékeszöld színmezőbe belelátható absztrakt nagyméretű pótfület. Ha akarjuk, ez a karikírozott fiatalkori zöld fül (ha fülnek akarjuk) Van Gogh (akihez Nemes Lampérth művészetét a festékfelület pasztózus használata és az elmeháborodott festők felszínes rokonsága miatt hasonlították) hiányzó fülét jelölheti. A fiatal Nemes Lampérth ezzel a szimbolikus gesztussal – a fül hiányát jelölő füllel, hiszen a festészetnek, mint a szem művészetének nincs szüksége a hallás érzékszervére – odahallgathatott a modern festészet egyik legjelentősebb alkotójára. Persze, ha ismerte Van Gogh életművét és Bekötött fülű önarcképét. De tegyük fel, hogy – gyakori művészettörténészi fordulattal élve – ismerhette.

Van Gogh 1888. december 23-án vágta le a saját fülét, melyet aztán később egy prostituáltnak, a Rachel művésznévre hallgató Gabrielle Berlatier-nek ajándékozott, a tiszta művészet és a tiszta szexus találkozásának szép érzéki gesztusaként. Nemes Lampérth József Önarcképe 1965-ben – egy magángyűjteményből történt vásárlás révén – került a Magyar Nemzeti Galériába.
Anghy András