Kalocsa 1000 éves város, érsekségét első királyunk, Szent István alapította. Kalocsa nevének hallatán a legtöbb embernek a paprika mellett a népművészet jut eszébe. A tarka virágú kalocsai hímzés és pingálás messze földön ismert, összemosódott a magyar népművészet fogalmával. Ez a művészet a Kalocsa XVIII–XIX. századi határában kialakult falvak: Homokmégy, Öregcsertő, Drágszél, Szakmár, Újtelek és a hozzájuk tartozó közel negyedszáz szállás hagyományos paraszti művészeti kultúrája. A szomszédos falvak lakói potának nevezik ezt a művészetet hordozó, jól körülhatárolható néprajzi csoportot.

Kalocsa XVIII. századi határában, a várostól távoli földeken jöttek létre a város parasztlakosságának gazdasági telephelyei. A XIX. században váltak állandó lakóhelyekké. A városnak hátat fordító kalocsaiak népesítették be a szállásokat. A hasonló gazdasági föltételek, az azonos származás és vallás, a 200 éves közös múlt eredményeként az önállósuló falvak megtartották közös kultúrájukat, párhuzamosan fejlesztették azt tovább. Ők alakították ki a minden mástól eltérő sajátos nyelvjárást és színes népi kultúrát, melynek nehéz méltó párját találni.

A kalocsai szállások gazdag népművészetének emlékeit a kalocsai Viski Károly Múzeumban őrzik. A tatabányai kiállításon ezen egyedülálló gyűjtemény különleges kincseit mutatjuk be. A híres kalocsai népművészet jellegzetes ágai: a bútorfestés, a pingálás (falfestés), a hímzés, a viselet és a fazekasság. A bútorfestés, a pingálás és a hímzés motívumkincse és színvilága olyannyira hatott egymásra, hogy fejlődésük, átalakulásuk egymás nélkül érthetetlen lenne.

A kalocsai népművészetet a Gyöngyösbokréta és az idegenforgalom tette széles körben ismertté, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a színekben tobzódó cifra kalocsai népviselet tudatosult a nagyközönségben. Mindezek arra serkentettek bennünket, hogy a kalocsai hímzés történeti rétegeit, a kalocsai viselet különböző fajtáit részletesebben mutassuk be.