Régi űrmérték, illetve tárolóedény. Első magyar említése 1397-ből szárma¬zik. Mint űrmértéket, főleg búza, rozs, árpa mérésére, mint edényt, szemtermények tartására használták.

Nagysága vidékenként különbözött, általában 25-35 liter között változott. Mint edény, fadézsaszerű alacsony vasabroncsú fakád volt, az egyik donga hosszabbra hagyásával, amit fogónak (fülnek) használtak. A véka tetején átmérőként szintező vasat alkalmaztak. A vékában mért terménynek el kellett érnie a szintezőt. A szintező fölötti, a szintezőt borító anyagot lecsapták. Erre szolgált a csapófa, ha nem csapták le, akkor a véka tetőzve volt.

A véka közvetve a földmagasság mérésére is szolgált. „1 vékás föld” az a földterület, amelybe 1 véka mag vethető. Az 1100-1200 négyszögletes magyar hold „négyvékás” földterü-letnek számított, mert 4 véka vetőmagot bírt meg.
Főleg Erdélyben, Partiumban, Tiszaháton és Felvidék dél-keleti részén használták.

A Kiss Pál Múzeum gyűjteményében megtalálható „egészvékát” dr. Füvessy Anikó vásárolta Tiszafüreden 1968-ban. Készítője, készítési helye és ideje ismeretlen. A tulajdonos apja vette vásárban, valószínűleg oláh vándorárusoktól. Puhafából készített, faabroncsokkal összeerősített, hátul középen hengerelt fogantyúval ellátott mérőeszköz. Jó állapotban van.

A véka, mint fogalom több szólásban, közmondásban is szerepel: „A véka alá rejt”- közmondásunk a Bibliából származik.

„Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fénylék mindazoknak, akik a házban vannak...” (Mt 5,15)