A hímzéstechnikát a századfordulón a száröltés és laposöltés együttes alkalmazása jellemezte. Ez eleinte rendkívül kevés és egyszínű volt. Csak később varrták a pirosat a kékkel együtt. Az évek múlásával fejlődött a nagytarcsiak díszítőkedve és vele együtt a művészetük is. A laposöltés került túlsúlyba. Az 1920-as években az ünnepi ingek ujján és a vasalt fejkendőkön arasznyi szélesen megjelent a fehér lyukas hímzés is.

A Gödöllői dombsághoz tartozó település kedvező földrajzi viszonyai már ősidők óta idevonzották az embereket. A talált edénytöredékek alapján falunkban a településnyomok kora a neolitikum vonaldíszes cserépedénykultúrájának idejére tehető. A rézkor emberének tárgyai - az obszidián magkő (tokaji vulkáni üveg), és az abból pattintott kőkés, a füles köcsög stb. - egy zsugorítva eltemetett rézkori férfi csontváza mellett feküdtek.

Az kiállításon megtekinthető eszközök közül a legtöbbet a parasztember maga készítette: télen, valamint a mezőgazdasági munka szüneteiben. Az eszközök díszítése és formája az alkotó ember ötletességét, a szép iránti érzékét bizonyítja.