A kiállítás egy népbetegség, a tuberculosis magyarországi történetével foglalkozik, a tbc elterjedésével, az ellene való küzdelemmel es a népbetegség felszámolásával. Önálló földi életünk az első lélegzetvétellel kezdődik és az utolsóval ér véget. A lélegzés aktusa, mint a létezés egyik alapvető hordozója spiritualitással, filozófiával, művészettel átitatott öntudatlan cselekedet, ugyanakkor biológiai szempontból egyszerűen légcsere, melynek folyamán szervezetünk megszabadul a számára értéktelen széndioxidtól és ugyanakkor oxigénhez jut.

Számos olyan betegség létezik, amely a lélegzetvételt nehezíti meg. Köztük a tuberkulózis, egy évezredek óta velünk élő, csendes, időnként ugyan járványszerűen is fellobbanó kór, mely a hosszú idő alatt az egyik legtöbb áldozatot követelő betegséggé lépett elő, és még manapság is évente milliók halálát okozza. Sokszínű arcát és az emberi közösségekre tett mély hatását bizonyítja az is, hogy az egyik legtöbb névvel illetett betegségünk. Ma a tbc tüdőtuberkulózis, vagy tüdőbaj néven ismert leginkább. Régen orvosi körökben még gümőkórnak, görvélynek és phtisisnek is nevezték. A nép a gyerekeknél fellépő betegséget gyermekaszálynak, felnőtteknél szárazkórnak, aszókórnak nevezte és elterjedt volt a fehér halál elnevezés is.

1882. március 24-e fordulópontot jelentett a tuberkulózis elleni küzdelemben: ezen a napon jelentette be Robert Koch (1843 – 1910) a berlini élettani társaság ülésén, hogy megtalálta a tuberkulózis kórokozóját, a mycobacterium tuberculosist. A korabeli visszaemlékezések szerint olyan határozottan és olyan megdönthetetlen bizonyítékok alapján tárta felfedezését a hallgatóság elé, hogy a megilletődés miatt az előadások után szokásos vitát senki nem merte megkezdeni. Hosszú ideig csupán a szanatóriumi kezelések és az utazások jelentettek gyógyulási lehetőséget a tüdőbetegek számára. Már a 19. század elején is kísérleteztek olyan intézmények létesítésével, melyekben tüdőbetegeket ápoltak, azonban a század közepén vetődött csak fel a gondolat, hogy a gümőkór megfelelő körülmények között, időben megkezdett terápia mellett akár gyógyítható is lehet.

Hermann Brehmer (1826 – 1889), német orvos 1855-ben, Görbersdorfban építette meg az első, kifejezetten tuberkulózisban szenvedő betegeket gyógyító szanatóriumát. A szanatóriumban magaslati levegőn, megfelelő higiénés körülmények között és erősítő étkeztetés mellett kezelte a betegeket. Az így kezelt betegek jó eséllyel gyógyulhattak. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg a tudományos világ elismerte Brehmer eredményeit.

Magyarországon 1894-ben fogalmazódott meg a gondolat, hogy a szegény betegek ellátására is szükséges szanatóriumokat létrehozni. Az előkészületeket a Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Szanatórium Egyesülete kezdte meg, az egyesület megálmodója Korányi Frigyes volt. Az Erzsébet szanatórium építési munkálatai 1900 októberében kezdődtek meg, az első betegeket már 1901 augusztusában fogadták, így a munkák erőltetett menetben folytak. Az intézmény első igazgatója Okolicsányi-Kuthy Dezső (1869-1947) lett, aki az épület tervezésénél a külföldi útjain tapasztalt szakmai követelményeket, legmodernebb irányelveket is érvényesítette.

Az első hatékony, a szanatóriumi gyógyítás lehetőségeit megában foglaló kezelések mellett a kiállítás felvillantja azokat a terápiás és a megelőzést célzó lehetőségeket, melyeket sikeresen alkalmaztak a tbc elleni küzdelemben és felsorakoztatja azokat a diagnosztikus eljárásokat, melyek a tbc kórisméjét a múltban meghatározták.

A múzeum munkáját a szakma jeles képviselői segítették, az együttműködés során megtapasztalható volt, hogy a ma orvosai, asszisztensei milyen tisztelettel adóznak elődeik és hivatásuk múltja iránt, milyen megbecsüléssel őrzik szakmájuk tárgyi, írott és képi emlékeit. A tüdőgondozók és kórházak munkatársai mellett, a múzeum külön köszönettel tartozik az Országos Korányi Pulmonológiai intézet munkatársainak, akik a munkát minden tekintetben támogatták.

A tárlaton több pneumathorax (légmell) készülék is látható, a múzeum saját gyűjteményéből és egészségügyi intézményekből, valamint Veres János (1903-1979) kapuvári tüdőgyógyász világhírű találmánya, a légmell eljáráshoz kifejlesztett, és máig használatos biztonságos „Veres-féle tű”. Helyet kapott egy röntgen készülék az 1930-as évekből, több diagnosztikai készülék a 20. század második feléből, és végig követhető az oltások, valamint a „hallgatózáshoz” használt eszközök evolúciója, a tölcsérek, sztetoszkópok a módszer fejlődésének fontos szakaszait mutatják be. A kiállítás különleges darabjai a beteg és egészséges testrészek preparátumai, köpőcsészék, köztük Thomas Mann A varázshegy című regényében is megörökített „Kék Henrik” több példánya. A múlt századforduló és 1950-es évek között kiadott plakátok az egészségnevelés és -propaganda korabeli szerepére hívják fel a figyelmet.

A múzeum kertjében a szanatóriumi fektető házakat megidéző installáció és légzést könnyítő tornagyakorlatok korabeli leírása várja a látogatókat.