„A színész halála után csak emlékek maradnak. Játékemlékek, kellékek. Halálával művészete megszűnik. A kortársak halálával emléke is kivész. Festmény vagy fénykép marad utána, halott mozgókép, valamely régi pillanat viaszlemeze, kellékek, rossz kalap, sétabot, sír. Élete szűntével varázsa is megszűnik” – írta Latinovits Zoltán a Ködszurkáló című, 1973-as művében.

A kiállítás felidézi azt a társadalmi környezetet, melyben a meg nem értett művész létezett. Bár voltak támogatói és szövetségesei, az ellenfelek nagyobb táborba tömörültek. Hivatalos levelek, szerződések, kritikák, újságcikkek reprezentálják, hogyan szűkült egyre keskenyebbé művészi tevékenységének színtere, hogyan akadályozták a váteszhajlamú küldetéses embert, akinek Ködszurkáló című kötetében olvasható vallomásai, vádjai, illetve a művészet értelmét kutató írásai egy nyughatatlan lélek belső vívódásairól tanúskodnak.

A Ruttkai Évához fűződő olthatatlan szerelme összefonódik a Vígszínház Rómeó és Júlia előadásával; s több filmszerepében visszaköszön a merész tervek bűvöletében élő, örökké elégedetlen, szókimondó értelmiségi, amilyen ő maga is volt. Származása, génjeiben hordozott finom eleganciája Szinbád megformálásában segítette, ám megakadályozta abban, hogy belesimuljon az 1960-as, 1970-es évek színházi világába, alkalmazkodni tudjon a szocializmust építő hatalom művészi célkitűzéseihez.

A tárlat Latinovits Zoltán előadóművészi tevékenységét is bemutatja, melyet a színész nemzetépítésnek tartott, s ennek szellemében állította össze önálló estjeit. A múlt költőivel kortásaihoz szólt. De a nemzetépítés gondolata mindennapjait kitöltve színházideálját is meghatározta. A hatalom ezért mindent elkövetett, hogy művészi tevékenységét ellehetetlenítse.

Rövidre szabott művészi pályáját sok ezer ember követte kitüntetett figyelemmel, tragikus halála az egész országot mélyen megrendítette.