Hollán Sándor kapcsolata a Szépművészeti Múzeummal immár több évtizedes. A festő 2001 óta több alkalommal is ajándékozott múzeumunknak műveiből. Pontosan tíz évvel ezelőtt, 2011-ben nagyszabású kiállításon mutattuk be Hollán Sándor közel 100 művét a Szépművészeti Múzeumban. 2017-ben egy nagylelkű, több mint 100 kompozícióját magában foglaló adományt ajánlott fel a művész, mely ma az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményt és a Grafikai Gyűjteményt gazdagítja, és jelentős egységet képez a 20. századi emigráns magyar művészektől származó művek kollekciójában. A Magyar Nemzeti Galériában rendezett, mostani kabinetkiállításon a gyűjteményünkbe legutóbb került alkotásokból mutatunk be egy kisebb válogatást.

Hollán Sándor 1956-ban hagyta el Magyarországot, azóta Franciaországban él. A párizsi École Nationale Supérieure des Beaux-Arts festőműhelyében Chapelain-Midynél tanult, majd ezt követően az École Nationale Supérieure des Arts Décoratifs grafikai szakán szerzett diplomát. Ezután évente több hónapon át a szabad természetben tartózkodott, utazással, szemlélődéssel, rajzzal, festészettel töltve idejét. Fő motívuma azóta is a fa, amelyhez többnyire tussal vagy szénnel rajzolt sorozatképekben közelít. 1984-ben lezárult vándorló élete, munkája lelassult, koncentrálódott. Ettől a periódustól kezdve csendéleteket is fest, melyek a teljes elsötétedés felé hajló színeikkel egy mély, belső világba vezetnek. A neolatin nyelvek által „halott természet”-nek (nature morte, natura morta) nevezett csendélet-kompozíciókat a művész „vie silencieuse”-nek nevezi, franciára fordítva ezzel a holland-német hagyományokhoz kötődő magyar kifejezést.

Hollán alkotói módszere igen sajátos a kortárs festészetben: képeinek elkészítésekor minden esetben lemond az önreflektív gesztusok megjelenítéséről annak érdekében, hogy maga a tárgy váljon láthatóvá. A láthatóság határmezsgyéin kísérletezve a látványhoz erőteljes intuícióval kapcsolódik, előhíva a tekintet rejtett képességeit.

A csendéletein szereplő edényei és gyümölcsei mellett legfőbb „modelljei” a fák, melyeket nyaranta a dél-franciaországi Languedoc szikár, mediterrán tájában örökít meg. A fa, mely évezredek óta az ember közelségében növekvő, gyakran kultikus ikonográfiai szimbólumként értelmezett élőlény, Hollán festészetének legfontosabb inspirációjává, „mesterévé” vált.

Egy gyakori képcímét idézve, az ezzel a motívummal foglalkozó képei „az élet mozgásának” tünékeny, de meghatározó élményének lenyomatai.

Művészetének megismerése a láthatóval kapcsolatos viszonyunk kiszélesedését kínálja, „valamit keresek, amit nem látok”, „a láthatatlan felé fordulok, hogy lássak” – írja jegyzeteiben, s ecsetjét ezek a gondolatok mindmáig a legfontosabb belső kérdéseiként vezetik.