2024.02.07.
Petőfi Irodalmi Múzeum

A 2024-es Térey-ösztöndíjasok

2024.02.07.
Laczkó Dezső Múzeum

Sikeres évet zárt a Laczkó Dezső Múzeum

2024.02.03.
Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont

Újabb bútoregyüttessel gazdagodott a gyulai múzeum

2024.01.25.
Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont

Múzeumi innováció Gyulán

2024.01.22.
Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont

Újabb Munkácsy-képek a gyulai kastélyban

2023.11.30.
hír
Ha tetszik, ossza meg másokkal is:
A töredéke tért haza annak az egymillió embernek, akiket a szovjetek a II. világháború végén csak „egy kis munkára” hurcoltak el Magyarországról. November 25-én volt a málenkij robot emléknapja; a szovjet hatalom több százezer magyar életét vette el, köztük olyanokét, akik soha és semmilyen módon nem vettek részt a második háborúban. És ami igazán megdöbbentő, hogy vannak olyanok, akik mind a mai napig keresik azokat a hozzátartozóikat, akiket annak idején elvittek a táborokba.
Málenkij robot
Végső István, az Erőszakkutató Intézet történésze is kutatja a témát, de mint mesélte, Bognár Zalán történész előadásain még mindig visszatérő kérdés, vajon hogyan lehetne a nyomára bukkanni valakinek, akit elvittek a szovjetek lassan 80 évvel ezelőtt...

– A szovjetek valójában már a második háború vége előtt elkezdték elhurcolni a katonákat, hadifoglyokat, civileket Magyarországról – mondta Végső István. – A Szovjetunió területén már volt táborrendszer, amit közkeletűen Gulágként emlegetnek, pedig ez elsősorban a belföldi, szovjet politikai foglyok gyűjtőhelye volt. A külföldről, például Magyarországról odavitt emberek a Gupvi-táborokba kerültek.

Kezdetben 20-30 ezer emberrel indult, a háború után azonban már mindenkit vittek, akit megláttak, nem csak a katonákat.

A Szovjetunió mintegy 20 millió embert veszített a második háborúban, ezért iszonyatos munkaerőhiány volt az országban. Ennek enyhítésére kezdték el begyűjteni a vesztes országok lakóit. Nem csak az ország és a rendszer ellenségeit vitték el, de szinte bárkit, aki szembe jött velük az utcán. A 0060-as szovjet hadparancs például arról szólt, hogy német származásúakat gyűjtsenek be, de ezt senki nem ellenőrizte: elvitték azt is, akinek például Németh volt a vezetékneve, vagy mondjuk zsidó túlélőket németes névvel, de kommunistákat is, vagy bárki mást, aki csak épp kint cigizett a háza előtt pizsamában, a szovjetek pedig arra jártak. A legtöbb embert Kárpátaljáról hurcolták el, Budapesten Óbudán, a Pacsirtamező utcában kezdték a begyűjtést. A nyugati hatalmak szemet hunytak a szovjetek rémtettei felett.

Az elhurcoltaknak – hogy ne ellenkezzenek – azt mondták, csak egy kis mezőgazdasági munkára viszik őket, innen ered a málenkij robot kifejezés, ami szó szerint annyit tesz, „kis munka”. A Kárpát-medencéből összesen mintegy egymillió embert gyűjtöttek be, akiket először magyarországi táborokban zsúfoltak össze, majd vonattal vitték őket a Szovjetunióba. A foglyok mintegy egyharmada ki sem jutott a Kárpát-medencéből, egyszerűen halálra fagytak a marhavagonokban, vagy éhen haltak a táborokban.

Az életben maradottak szélpostával, vagy kőpostával próbálták tudatni a családtagjaikkal, mi történt velük.

A szélposta egy darab fecnire írt üzenet volt, amire a foglyok ráírták a családjuk címét. Az emberek pedig, akik megtalálták, eljuttatták ezt a családokhoz: volt olyan, aki Brassóból vitte el Budapestre az üzenetet anélkül, hogy bármilyen viszonzást kért volna érte – mondta a történész. Maga a szovjet nép is próbált segíteni a táborba zárt, elgyötört embereknek, ám amikor erre a hatalom rájött, táblát akasztottak a foglyok nyakába egy felirattal: a szovjet nép ellensége vagyok. És noha idestova 80 éve véget értek a borzalmak, a túlélők még ma sem mernek beszélni, hiszen úgy engedték el őket a táborokból, hogy ha megszólalnak, nem csak őket, de családtagjaikat is visszaviszik. A félelem pedig örökre a lelkükbe ivódott.