2026.10.19.
Magyar Építészeti Múzeum - Walter Rózsi-villa

Csőszéktől a brutalizmusig: Breuer Marcell-gyűjtemény Budapesten

2026.10.19.
Néprajzi Múzeum

Mennyire állandó az állandó kiállítás?

2026.10.14.
Déri Múzeum

Dérimódi történet

2026.10.06.
Orfűi Tájház és Kemencés Udvar

Az Év Tájháza 2026

2026.10.06.
Katona József Múzeum "Cifrapalota" Kiállítóhelye

Megnyílt a XIII. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálé

2026.09.10.
Magyar Földrajzi Múzeum

Mexikó 1904 - egy világjáró asszony szemével

2023.11.30.
hír
Ha tetszik, ossza meg másokkal is:
A töredéke tért haza annak az egymillió embernek, akiket a szovjetek a II. világháború végén csak „egy kis munkára” hurcoltak el Magyarországról. November 25-én volt a málenkij robot emléknapja; a szovjet hatalom több százezer magyar életét vette el, köztük olyanokét, akik soha és semmilyen módon nem vettek részt a második háborúban. És ami igazán megdöbbentő, hogy vannak olyanok, akik mind a mai napig keresik azokat a hozzátartozóikat, akiket annak idején elvittek a táborokba.
Málenkij robot
Végső István, az Erőszakkutató Intézet történésze is kutatja a témát, de mint mesélte, Bognár Zalán történész előadásain még mindig visszatérő kérdés, vajon hogyan lehetne a nyomára bukkanni valakinek, akit elvittek a szovjetek lassan 80 évvel ezelőtt...

– A szovjetek valójában már a második háború vége előtt elkezdték elhurcolni a katonákat, hadifoglyokat, civileket Magyarországról – mondta Végső István. – A Szovjetunió területén már volt táborrendszer, amit közkeletűen Gulágként emlegetnek, pedig ez elsősorban a belföldi, szovjet politikai foglyok gyűjtőhelye volt. A külföldről, például Magyarországról odavitt emberek a Gupvi-táborokba kerültek.

Kezdetben 20-30 ezer emberrel indult, a háború után azonban már mindenkit vittek, akit megláttak, nem csak a katonákat.

A Szovjetunió mintegy 20 millió embert veszített a második háborúban, ezért iszonyatos munkaerőhiány volt az országban. Ennek enyhítésére kezdték el begyűjteni a vesztes országok lakóit. Nem csak az ország és a rendszer ellenségeit vitték el, de szinte bárkit, aki szembe jött velük az utcán. A 0060-as szovjet hadparancs például arról szólt, hogy német származásúakat gyűjtsenek be, de ezt senki nem ellenőrizte: elvitték azt is, akinek például Németh volt a vezetékneve, vagy mondjuk zsidó túlélőket németes névvel, de kommunistákat is, vagy bárki mást, aki csak épp kint cigizett a háza előtt pizsamában, a szovjetek pedig arra jártak. A legtöbb embert Kárpátaljáról hurcolták el, Budapesten Óbudán, a Pacsirtamező utcában kezdték a begyűjtést. A nyugati hatalmak szemet hunytak a szovjetek rémtettei felett.

Az elhurcoltaknak – hogy ne ellenkezzenek – azt mondták, csak egy kis mezőgazdasági munkára viszik őket, innen ered a málenkij robot kifejezés, ami szó szerint annyit tesz, „kis munka”. A Kárpát-medencéből összesen mintegy egymillió embert gyűjtöttek be, akiket először magyarországi táborokban zsúfoltak össze, majd vonattal vitték őket a Szovjetunióba. A foglyok mintegy egyharmada ki sem jutott a Kárpát-medencéből, egyszerűen halálra fagytak a marhavagonokban, vagy éhen haltak a táborokban.

Az életben maradottak szélpostával, vagy kőpostával próbálták tudatni a családtagjaikkal, mi történt velük.

A szélposta egy darab fecnire írt üzenet volt, amire a foglyok ráírták a családjuk címét. Az emberek pedig, akik megtalálták, eljuttatták ezt a családokhoz: volt olyan, aki Brassóból vitte el Budapestre az üzenetet anélkül, hogy bármilyen viszonzást kért volna érte – mondta a történész. Maga a szovjet nép is próbált segíteni a táborba zárt, elgyötört embereknek, ám amikor erre a hatalom rájött, táblát akasztottak a foglyok nyakába egy felirattal: a szovjet nép ellensége vagyok. És noha idestova 80 éve véget értek a borzalmak, a túlélők még ma sem mernek beszélni, hiszen úgy engedték el őket a táborokból, hogy ha megszólalnak, nem csak őket, de családtagjaikat is visszaviszik. A félelem pedig örökre a lelkükbe ivódott.