Pilis és Pest megyében a török időket a városokon kívül mindössze 52 település élte túl, köztük Bogdány is. 1723-ban - a megfogyatkozott református magyar lakosság pótlására - gróf Zichy Péter katolikus német családokat telepített a faluba.

Dunabogdányban a kőbányászat régi hagyományokra tekint vissza: a bányát 1860-ban nyitották meg. A kőfaragás kifinomultabb művészi megnyilvánulásai, a díszesen faragott kőkapuk, az ablak- és ajtókeretek, padok, valamint a sírkövek ma is láthatók a faluban. Kőből készült használati tárgyak is készültek itt: szőlőprések, itatóvályúk, valamint láda, amelyben a családi levéltárat tartották.

A nagy filoxéra-járvány véget vetett a szőlőművelésnek, ami addig a parasztok legfőbb megélhetési forrását jelentette, ezt a kőbányászat és a gyümölcstermesztés (cseresznye, kajszibarack, málna és eper) váltotta fel. A termést kofahajókkal vitték a pesti, a pozsonyi és a bécsi piacokra.

1933-35-ben nagy volt a munkanélküliség, ezért sok férfi Németországban keresett munkát, főleg Stuttgart környékén. Itthon maradt családtagjaik fizetésükhöz csak úgy juthatttak hozzá, ha beléptek a Volksbund mozgalomba. A német lakosság a II. világháború után - tényleges szerepükre való tekintet és megkülönböztetés nélkül - megtorlásban részesült. 1945-46-ban sokakat - asszonyokat és csecsemőket is - hónapokra internáltak, és legtöbbjüknek a teljes vagyonát elkobozták.

Ugyanakkor az államközi lakosságcsere keretében felvidéki magyarokat helyeztek el az üresen maradt házakban, akiket a csehszlovák hatóságok szintén a kollektív bűnösség elvén - és épp olyan kegyetlen módon - kényszerítettek a szülőföldjük elhagyására, ahogyan a németeket is.

A falu társadalma átalakult. A helyi sváb dialektust ma már szinte csak az idősek beszélik. A településen német kisebbségi önkormányzat működik, a falu pedig aktív testvérvárosi viszonyt folytat a németországi Leutenbach településsel.

A Dunabogdányi Helytörténeti Gyűjtemény anyagát a '60-as évek végén gyűjtötte össze Antos Károlyné, született: Schüminchen Edit tanítónő. A gyűjtemény bútoranyaga a 19. század végi paraszti enteriőrt mutatja be, amely a mindennapi életbe nyújt betekintést.

Az állandó kiállítás gazdag viselet-, falvédő- és képgyűjteménnyel rendelkezik, ami a község német nemzetiségi jellegét mutatja be. A tárlat 40 éven keresztül a Művelődési Házban kapott helyet, 2008-ban pedig önálló épületbe költözött, ahol négy kiállító teremben, tematikus elrendezéssel várja a látogatókat.