A négyezer lakosú Harta község a Duna bal partján, Budapesttől 100 km-re, délre fekszik. A római kori Pannoniához tartozó helység Mátyás király és a Jagellók alatt földvárral megerősített település lett, amely a török hódoltság alatt teljesen elpusztult.

Harta újkori történelme 1723-ban kezdődött, amikor megérkeztek az első családok a hartai Ráday Pál-birtokra a Rajna-vidékről, Hessen-Pfalzból és Württembergből. A német betelepülők a kor földművelési gazdálkodásához jól értő, a kendertermesztésben és feldolgozásban jártas parasztok és iparos-kézművesek voltak. A gőzhajózás korában a hartaiak jó hírű dunai hajósokká váltak.

A Tájház épülete tipikus alföldi parasztház, mely 1967 óta kiállítóhely. Tulajdonosa és fenntartója a helyi települési és a német önkormányzat. A modernizálódott falu közepén, a protestáns templomok utcájában áll.

Alapítója és első gondnoka Rétfalvi Teofil német nyelvtanár volt. A házat Dr. Bárth János muzeológus rendezte be Helytörténeti Gyűjteményként, így 1975 óta az országos intézmények között jegyzett Nemzetiségi Ház.

Udvarában a Limes-korát, "Herta tornyát" idéző római kövek és a három évszázaddal ezelőtti történeti újrakezdés kopjafái láthatók.

A ház végében csak a régi földművelési tárgyakat láttató pajta maradt fenn.

A lakóház három szobájában a híres - egyedi, szimbolikus színvilágú - hartai festett bútorok feledhetetlen látványa fogadja a látogatót.

Különleges és egyedi a hartai népviselet is, ezen belül a "háupt", a gyöngyös párta, melyből valóságos külön kis gyűjteményt sikerült összeállítani.

Eredeti formájában látható a nyitott (ún. füstös) konyha. A kamrában álló bodzaprés az évente szeptemberben rendezett Holunderfest/Bodzaünnep jelképtárgya.