A Kiss Pál Múzeum gyűjteményében található egy falra akasztható pipatórium, amelyhez számos, szépen faragott tajtékpipa is tartozhatott. A 19. században egy-egy nemesembernek több míves tajtékpipája is volt, melyekhez hasonlókat mi is őrzünk.
A bemutatott két pipát tajtékkőből faragták, ám az eredetileg fehér színű pipa a használattól arany-barna színezést kapott.

A 70. 142. 1. leltári számú tajtékpipa egy hosszúszárú, rézkupakkal ellátott, igen dúsan faragott pipa. Egy őzhöz hasonló állatot ábrázol, és 1810-es évszám van feltüntetve rajta. 46 cm-es, meggyfából faragott szára segítette elő a gondűző pipázást.
A másik, 70. 143. 1. leltári számú pipa kupakja hiányzik. Ezen a faragás egy vágtázó lovat ábrázol és az 1850-es számjelet faragták a pipafejre. Rövid szár tartozott hozzá.

Mindkét pipát tajtékkőből faragták, pontosabban díszítőfaragással készítették. A tajtékkő sok tekintetben hasonlít az elefántcsontra, aprólékosan, finoman lehet faragni. Megmunkálása új iparművészeti ágat teremtett a 18-19. század fordulóján. A tajtékpipa-metszés ritka mesterség volt. A pipakupakokat a rézművesek, a szárakat a csutorások gyártották. A pipázás divatja Magyarországon a reformkorban, 1825-1848 között érte el tetőpontját. Utóbb szinte jelképévé vált a szemlélődő, vidéki nemesi életmódnak.

A tajtékpipa érzékeny az ütésre, könnyen törik. Ezért sok esetben rézpánttal vagy más fémdróttal javították, mint ahogyan az itt kiállított pipák esetében is látható.

Dr. Vadász István