A Szépművészeti Múzeum Géniuszok és remekművek című kiállítás-sorozatának hatodik tárlata Caravaggio Dávid Góliát fejével című, a római Galleria Borgheséből kölcsönzött alkotását állítja a középpontba.

A Géniuszok és remekművek sorozat utolsó kamarakiállításán a szépség egy sajátos megnyilvánulását tárjuk a látogatók elé. Caravaggio (1571-1610), illetve követője, valamint id. Lucas Cranach (1472-1553) tárlaton látható művei arra a kérdésre adhatnak választ, hogy milyen értelemben tekinthetők szépnek olyan festmények, melyek a borzasztót, a visszataszítót, a hátborzongatót ábrázolják?

A Caravaggio Dávidja, a római Galleria Borghese egyik legismertebb műve, mely Góliát levágott fejével, a halál iszonyatának brutálisan naturalista ábrázolásával sokkolja a nézőt. A Lombard származású római mester, aki az 1600 körüli években radikálisan szakított a manierizmus elvont szépségkánonjaival és drámai erejű naturalizmusával új fejezetet nyitott a festészet történetében, ezt a témát is teljesen eredeti értelmezésben dolgozta fel. Góliát levágott, a végvonaglás kínját még láttató feje az emberölésben és más erőszakos cselekedetekben vétkes festő önarcképe, miközben Dávid tekintete nem a diadal érzését, hanem a részvét szomorúságát fejezi ki. Ez a talányosan szuggesztív tartalom a monokrómba hajló színskálával, az érzelmileg telített fény-árnyék kontraszttal és az ótestamentumi hős gesztusának egyszerűségével együtt azt a fajta közvetlen, mély hatást gyakorolja a nézőre, amit csak a legnagyobb remekművek képesek kiváltani.

Valamennyi mű közös témája az élet-halál harc, a gyilkos erőszak. A kiállítás azonban nem az emberi lét és történelem számolhatatlan borzalmát kívánja néhány reneszánsz és barokk műalkotással illusztrálni, ami amúgy is reménytelen vállalkozás volna. Célja inkább a közös témában az értelmezések sokféleségét, a pusztító erők ábrázolásában a művészet teremtő erejét megmutatni. Lucas Cranach Saloméje a festő korának fagyos szépségű szász udvarhölgye. Johann Liss Juditjának büszke alakjáról sugárzik, hogy a kard acélja helyett inkább női csábereje sújtott le halált hozóan az asszír hadvezérre. Artemísia Gentileschi képén Jáel úgy veri a sátorcöveket az alvó Sziszera halántékába, mintha egy unalomig ismételt házimunkát végezne. Tintoretto lázas képzelete Káin és Ábel tragédiáját a színtérül szolgáló tájra is rávetíti, két évszázaddal később Michele Rocca Sámson és Delila véres történetét aggály nélkül formálja rokokó idillé.

A kiállított művekkel a tárlat azt kívánja érzékeltetni, hogy 16. és 17. század különféle, gyakran egyidejű esztétikai elvei miképpen befolyásolták a félelemkeltő, véres jelenetek bemutatását, illetve, hogy a mártíromságok, gyilkosságok és kegyetlenkedések megjelenítését hogyan ítéljük meg történeti, művészettörténeti vagy lélektani szempontból.