Kamarakiállítással emlékezik a Szépművészeti Múzeum Rembrandt halálának 350. évfordulójára. A szeptember 19-én nyíló tárlat Rembrandtra mint mesterre és tanítóra kívánja felhívni a figyelmet. A kiállítás teljes egészében a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményének és Régi Képtárának anyagából valósul meg.

A Szépművészeti Múzeumban 2006-ban láthatta a közönség a mester rajzait és rézkarcait a Rembrandt 400. Rézkarcok és rajzok című nagy sikerű kiállításon, majd 2014/15-ben a Rembrandt és az arany évszázad című tárlaton. A Magyar Nemzeti Galériában szeptember 22-én zár Az önarckép fantomja. Rembrandt 350 című kiállítás, amely a magyarországi neoavantgárd néhány immár klasszikusnak tekinthető Rembrandt-parafrázisát mutatja be.

A múzeum Grafikai Gyűjteménye több mint 40 lapot őriz Rembrandtnak és követőinek a rajzaiból, a mester rézkarcaiból pedig csaknem az összes lapot, valamint jó néhányat a tanítványok rézkarcai közül is.

A mostani kiállítás – a nemzetközi tendenciákkal megegyezően, melyek a mester tanítványainak stiláris elkülönítését helyezik a kutatások fókuszába – az évforduló alkalmából Rembrandt rajzait és rézkarcait a tanítványok műveivel együtt kívánja bemutatni. A rajzoktatás egyes területei – portré, akt, tájrajz, figuravázlat, narratív kompozíciók – alapján rendezett kamarakiállításon a munkák bepillantást engednek Rembrandt tanítói tevékenységébe és műhelyének működésébe. Ferdinand Bol, Gerbrand van den Eeckhout, Samuel van Hoogstraten és mások Budapesten őrzött lapjainak bemutatása a mester kezétől származó rajzok, rézkarcok kíséretében számos párhuzam, adott esetben izgalmas eltérés felfedezésére nyújt egyedülálló lehetőséget.

Rembrandt műhelye – amely csaknem ötven feljegyzett tanítványt vonzott – egyfajta a Carracciak bolognai akadémiájához hasonló, szabadiskolaként működött, ahová többnyire alapképzésüket elvégzett, kész művészek jelentkeztek. Céljuk a mesterrel való együttműködés során tudásuk tökéletesítése, elmélyítése volt. Teljesen elsajátították Rembrandt rajzstílusát, a mesterével megegyező rajztechnikákat – lavírozott toll- vagy ecsetrajzot, barna tintát, krétát – alkalmaztak. Rembrandt környezetében lehetőségük volt az élő modell utáni rajzolás gyakorlására, miként azt a Grafikai Gyűjteményben őrzött rézkarcok (például Modellt rajzoló művész, Két férfi akt, és nő gyermekkel a háttérben) is bizonyítják.

Ellentétben a korábbi művészgenerációval és kortársaival – mint például Peter Paul Rubens és, Anthonis Vvan Dyck – Rembrandt nem utazott Itáliába. Hatalmas metszetgyűjteményének köszönhetően azonban behatóan tanulmányozhatta Leonardo, Raffaello és Tiziano műveit. A tájképművészet területén a velencei mesterek iránt tanúsított érdeklődését jelzi egy 16. századi velencei művésztől származó tájrajz, amely egykor Rembrandt birtokában volt és a mester javításait hordozza.

Rembrandt fény-árnyék hatásokat és atmoszferikus viszonyokat különös érzékenységgel megjelenítő tájrajzain elsősorban a holland vidéket jelenítette meg: Holland ház erős fény-árnyékban, Holland ház napfényben. A korábbi haarlemi mestereket (Hendrick Goltzius, Esaias van de Velde) követve bejárta a holland vidéket, Amszterdam környékét, és vázlatokat készített. Motívumgyűjtő sétáira a tanítványok is elkísérték, például Abraham Furnerius. Az ő rajza, a Falusi utca fákkal és templommal, amely egyértelműen Rembrandt 1640-es években kidolgozott kompozícióit követi, ugyancsak helyet kap a kiállítás tájrajzszekciójában.

A Szépművészeti Múzeum Gyűjteményének egyik kiemelkedő műalkotása a Barent Fabritiusnak tulajdonított, gondosan kidolgozott, lavírozott rajz, amely Rembrandt Zsuzsanna a fürdőben című fő művének (Berlin, Gemäldegalerie) egy korábbi változatát őrizte meg. Mivel Rembrandt a festményét többször átfestette, a budapesti lap különleges értékű művészettörténeti dokumentum.

Rembrandt azonban tanítványait mindenekelőtt a szolgai másolástól eltérő, önálló komponálásra bátorította. Ennek gyakorlása céljából a tanítványok variációkat készítettek Rembrandt műveiből kiindulva. Ferdinand Bol rajza – Az angyal megjelenik Manoahnak és feleségének – például Rembrandt Rotterdamban őrzött, azonos témájú kompozíciójának (Museum Boijmans Van Beuningen) változata.

Rembrandt történeti festészete a színházművészetből is táplálkozott. Amikor az amszterdami Van Campen színház 1659-ben színre vitte Joannes Serwouters Eszter, avagy a zsidók megszabadítása című darabját, Rembrandt nem sokkal később elkészítette Eszter lakomája című festményét a színdarab megrendelője számára. A festményen feltűnő karakterek és díszletek egy ismeretlen tanítvány gyűjteményünkben őrzött kvalitásos lapján is megjelennek, eltérő beállításban.

Rembrandt „élet után” („naer het leven”) rajzolt zsánerjeleneteinek, rézkarcainak realizmusa, karakteres jellemábrázolása páratlan: Asszony síró gyermekkel és kutyával. A társadalom peremén élő koldusok ábrázolásához (például A falábú koldus) az inspirációt Rembrandt közvetlen környezetéből és Jacques Callot koldusokat ábrázoló rézkarcsorozatából – Koldusok/Les Gueux (1622) – merítette. A tanítványok ebben is igyekeztek követni. Az utca embereiről készített vázlatrajzok sora jelzi, hogy ők is gyakorolták az élet utáni rajzolást és sokszor azonos modellekről dolgoztak.

A kiállítás kurátora Tóth Bernadett, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményének művészettörténésze.