Eseménynaptár
2019. július
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
1
2
3
4
2019.07.19. - 2019.08.23.
Dunaújváros
2019.07.15. - 2019.09.16.
Budapest
2019.07.10. - 2019.09.22.
Budapest
2019.07.03. - 2019.07.24.
Budapest
2019.07.01. - 2019.12.30.
Budapest
2019.06.28. - 2019.09.28.
Mezőkövesd
2019.06.28. - 2019.10.20.
Budapest
2019.06.22. - 2019.07.31.
Szombathely
2019.06.22. - 2019.09.01.
Mosonmagyaróvár
2019.06.22. - 2019.07.31.
Szombathely
2019.06.22. - 2019.12.31.
Budapest
2018.09.14. - 2019.12.31.
Budapest
2012.03.01. - 2012.03.31.
Vác
2012.02.01. - 2012.02.29.
Miskolc
2012.01.22. - 1970.01.01.
Budapest
2011.10.04. - 1970.01.01.
Nagykáta
2011.10.01. - 1970.01.01.
Nagykáta
2011.10.01. - 1970.01.01.
Nagykáta
2011.09.30. - 1970.01.01.
Nagykáta
2019.06.21. - 2019.09.22.
időszaki kiállítás
Ha tetszik, ossza meg másokkal is:
Guillermo Kahlo a világ talán legtöbbször fényképezett művészének, Frida Kahlonak volt az édesapja. Mexikóban fotográfus ikon, akinek munkásságát a nemzetközi fotóművészeti színtéren nagyra értékelik, itthon ugyanakkor még kevéssé ismerik.
Frida országa
Kiállításunk az ő különleges felvételeiből válogat. Időutazást kínálunk Mexikóba: az 1900-as évek első három évtizedében készült fényképek izgalmas pillanatképek az ország gazdag, többféle kultúrából és tradícióból táplálkozó, sok évszázados építészeti örökségéről, másfelől az elmúlt századelőn felívelő monumentális mexikói építkezésekről.

Carl Wilhelm Kahlo alig húszesztendős ifjúként, németországi iparos-kereskedő-aranyműves családi tradíciókkal poggyászában, 1890-ben kelt át az Újvilágba. Élete, választott hazájában, Mexikóban ‒ immár mint Guillermo Kahlo ‒ az ottani tekintélyes létszámú és a gazdaság terén befolyásos német kolónia köreiből indulva szövődött át a mexikói spanyol és az őshonos indián kultúrák jegyeit egybeolvasztó mindennapok világába. Családot alapított, feleségét azonban harmadik gyermekük születésekor elveszítette. A fotográfia bűvkörébe második felesége családja révén került: apósa, Antonio Calderón fényképész szalont vezetett Kahlo a mexikóvárosi Casa Boker vasáruház építéséről készült felvételeivel aratta első átütő sikerét. Ezt a megbízást ‒ az illusztrált sajtó számára készített fotók mellett ‒ évtizedeken át újabb jelentős állami- és magánfelkérések sora követte. Guillermo Kahlo Mexikó klasszikus fotográfusa volt. Felvételeiből a dokumentumok hitelességével tárulnak elénk az ország történeti múltjának templomai és kolostorai. A világvárossá fejlődő Mexikóváros modern középületeinek és ipari létesítményeinek általa készített képei ugyanakkor az Új Tárgyilagosság fotográfiai szemléletmódjának szellemi rokonságában születtek. És talán az ő kamerája rögzítette legérzékenyebben Frida arcát, arcait.

Számtalan fotó megszületésének részese volt Frida is, a 20. század emblematikus festőnője, akinek művészetére formáló hatással volt édesapja fényképészműhelyének titokzatos világa, labor-kamrájának rejtélyes atmoszférája, Guillermo látványkomponálási módja, képi sűrítő és absztrakciós praxisa, néhány közös országjáró utazásuk élménye, a két művész egymást segítő, bensőséges kapcsolata. Frida országa nem pusztán Mexikó, hanem a sokrétű apai örökség is.

Guillermo Kahlo, Mexikó fotográfusa

Magyarországon szinte ismeretlen a fotótörténetben nagyra megbecsült mexikói fotográfus, Guillermo Kahlo, a világhírű Frida Kahlo festőművésznő apja, aki Wilhelm néven 1890-ben, a Karlsruhe melletti Pforzheimből kereskedőként vándorolt ki Mexikóba. „Apám, aki 1871-ben Baden-Badenben egy magyar fiaként született, miután 1878-ban Nürnbergben tanult, 18 éves korában meghalt az édesanyja – és a mostoháját nem szerette –, aranyműves nagyapám pénzt adott neki amerikai utazásához” – idézi Frida Kahlót biográfusa, Raquel Tibol.

A fotográfus veje, Diego Rivera, a 20. század jelentős festője, így beszél apósáról: „német analitikus konstruktőr/destruktőr és szkeptikus Álomtáncos”. Alejandro Gomez – Frida ifjúkori udvarlója – szerint: „keserű emlékekkel teli túlélő. Fáradhatatlan a munkában, bravúros technikus, aki a század elején keresztül-kasul utazta Mexikónkat – templomokat, archeológiai emlékeket fotózott, csakúgy, mint a gyarmati korból származó és modern középületeket. Egy gazdag, üveglemezekkel teli archívumra valót…”

A kevés írásos dokumentum apa és lánya között bensőséges kapcsolatot mutat, aminek megfelel a Rivera által 1955-ben Moszkvából küldött levélben szentesített kegyeleti utasítás is: a Frida hamvait tartalmazó, prekolumbiánus korból származó urnát a mexikóvárosi lakásmúzeumukban, a „Kék Házban” Guillermo Kahlo portréja mellé függesszék.

Ez a portré, amit Frida apja halálának 10. évfordulóján, 1951-ben festett, a Kahlo család származása körüli találgatások forrása is egyben. Amint a festőnő több képén, itt is ecsettel írt szignó-szöveg olvasható a kép alatti széles mezőben: „Apámat festem, Wilhelm Kahlót, aki magyar származású művész és fotográfus, nagy formátumú, intelligens, nemes lény, aki 60 éven át bátran küzdött az epilepsziával, soha nem adta fel, hogy dolgozzon, és Hitler ellen harcoljon. Tiszteletére: lánya, Frida Kahlo”

A németországi Schirmer-Mosel Verlag által 2005-ben közreadott Fridas Vater – Der Fotograf Guillermo Kahlo című könyv és fotóalbum szerzői, Gaby Franger és Rainer Huhle egy egész fejezetet szentelnek a „Frida származása körüli legendáknak”. Az apát ábrázoló festmény ajánlása vörös mezőben áll, figyelmeztet a német szerzőpáros, és kutatásaik alapján legendaképzésnek tekintik annak a család származására vonatkozó „kalandos spekulációként” értékelt állítását: az apai ág magyarországi, illetve zsidó eredetét. Hozzáteszik: annak sincs nyoma, hogy Guillermo fellépett volna Hitler ellen. A kötet két részletes családfát közöl az ősökről és a leszármazottakról.

A szerzők hangsúlyozzák, hogy a felmenők mindannyian németek voltak, és – egyetlen katolikus kivételével – evangélikusok. Szerintük a 17. századig visszamenően mindkét ágon kereskedők és mézeskalácsosok találhatók, de a 19. századi nagyszülők már ékszerészek voltak. A magyarországi eredet felmerülésének okai között említik Frida Muray Miklós (Nickolas Muray) magyar származású fotográfushoz fűződő szerelmét. A zsidó származásra vonatkozó állítást pedig amerikai barátnőkhöz kötik: Ernst Bloch lányához és Bernice Kolko fotográfusnőhöz.

Nehéz nem szembeállítani a szerzők állításainak elfogultságát Frida Kahlo saját identitásképével: a 20. század egyik ikonjává lett vásznon az idézett szöveg tisztán olvasható…

Guillermo 1893-ban házasodott, ’94-ben mexikói állampolgárságot kapott. ’97-ben felesége a harmadik kislány születésekor meghalt. 1898-ban vette feleségül Matilde Calderón y Gonzalest, Antonio Calderón fotográfus lányát. Négy lányuk született, harmadikként, 1907-ben a majdani világhírű festőnő, Frida. A kedvenc Frida 1925-ben szenvedte el a műveiben magánmitológiává emelt, egész életét átformáló buszbalesetet; 1929-ben feleségül ment Diego Riverához. Az apa 1932-ben másodszor is megözvegyült. 1936 után Guillermótól már nem maradt fenn ismert fotó. 1941-ben hunyt el, a második családba született legidősebb lánya házában.

1899-ben – feltehetően apósa elvárásainak engedve – Oaxacában nyitott fotóműtermet. Első, meghatározó megbízása a Casa Boker vasáruház építését és megnyitását megörökítő fotósorozatra szólt. A ház valóságos palota volt, melyet a Vesztfáliából 1865-ben Mexikóba vándorolt Böker család építtetett. A képsorozat olyan sikeres lett, hogy megalapozta Kahlo majd 40 évig tartó építészeti fotós pályáját. Magát a palota roppant acélszerkezetét a modernség szimbólumaként ünnepelték. A befejezéskor a váz eltűnt, kővel burkolták. Számos korabeli középület a mexikói nehéziparnak volt köszönhető; többek között a parlament, a képviselőház, a főposta, a Nemzeti Színház (a ma Szépművészetek Palotájaként ismert épülethez még visszatérünk), a Banco Mexico, az Állami Gyermekotthon, a Tabacalera Mexicana dohánygyár, a Hotel Geneve, a Veracruzba épített Metlac acélhíd szerkezet mögött az alapanyagot gyártó La Fundidora Monterrey kohászat üzemei álltak. A kohászat hosszú távú megbízása alapján Kahlo 1909-től fényképezte a gyártást, a különféle épületek szerelését, köztük 1934-ben – egyik utolsó munkájaként – a már internacionális modern épületként megvalósuló mexikóvárosi Gyermekkórház építését.

Ez a sorozat egyszerre dokumentáció és képi absztrakció, s jól követhető rajta az a törekvés, hogy Kahlo elhagyja a korábban standfotószerűen képbe komponált építőmunkásokat, de a tónusokat is – és minden olyan „zavaró részletet”, ami a fotográfiát mint elvont, „bűvös rajzot”, a „modern tudás” enigmatikus képét eltérítené a lényegétől. Kivétel az épülő (soha be nem fejezett) parlament, ahol az acélkonstrukción ott vannak ugyan munkások, ám a ház léptéke szinte hangyává teszi őket.

A másik hosszabb megbízatás (1904–1908) José Limantour belügyminisztertől jött, aki a mexikói templomépítészet és a prekolumbiánus nemzeti emlékek megörökítésére kérte fel. Az európányi ország százas nagyságrendben beutazott-megfotózott katolikus erődtemplomai, missziós kolostorai először ekkor váltak a nyugati civilizáció kulturális kincsévé. A Kahlo-fotók által ábrázolt külsők mint a táj része jelennek meg. Szinte Kahlo találmányának tűnik ez az új keletű műfaj, olyan érzékenyen komponálja a természetbe az épületeket. Például a cholulai Capilla Real, vagy az egykori jezsuita kollégium Tepotzotban olyan fotográfiai leletek, amelyeket ma már nem láthatunk úgy, mint az 1500-as évektől addig. 1910 óta ugyanis a különféle forradalmak győzelmeinek ünnepeként celebrált fejlesztések során felismerhetetlenül átépült a környezetük. A Mexikó templomai című, egyedülálló munkát végül Dr. Atl hat vaskos kötetben tette közzé 1924–1927 között. A Kahlo-fotók láttán pontosan érthető, miért tekintették a szürrealisták Mexikót az ígéret földjének: látni vélték a lehetetlent, s ennek éppen megfelel Guillermo Kahlo beceneve, a Verne titokzatos kapitánya után kapott Nemo: illik egy fényképészhez, aki láthatóvá teszi a láthatatlant.

Végül szólni kell Mexikóvárosnak arról a – Budapest századfordulós világvárossá alakulásához hasonlítható – ugrásáról, amit Kahlo 40 éven át fényképezett. S itt elsősorban a számunkra Maróti Géza építészeti-képzőművészeti részvétele miatt is kulcsfontosságú Nemzeti Színházról (Teatro National). Az olasz származású építész, Adamo Boari a világsikert arató milánói Magyar Pavilon (1906) tervezőjeként ismerte meg Marótit, és felkérte őt a színház egyedülálló üvegfüggönyének, illetve üvegmennyezetének megtervezésére. Maróti Róth Miksát is bevonta a munkába, és 1907-ben kilenc ládányi tervvel New Yorkon át Mexikóvárosba érkezett. A mennyezeti kompozíció és az üvegfüggöny teljes tervanyagának egy része – és Marótiék – az első világháború tengeri zárlata miatt kiszorultak a megvalósításból, és végül mindkettőt Tiffany cége gyártotta le. De ettől még Maróti a világhírű üvegfüggöny és a nézőtér fölötti színpompás üvegmennyezet tervezője.

Kutatandó kérdés lenne, hogy Maróti Géza, a hét nyelven beszélő, szuggesztív személyiség mexikói tartózkodásakor hogyan kerülte el Kahlo figyelmét. Vajon miért nem fényképezte le a világon egyedülálló, roppant üvegképet is? Vagy a fotó még lappang valahol?

Kiállításunkon, a Teatro Nacional magyar vonatkozásairól szóló összefoglalóban illusztrációként használt Kahlo-felvételnek mégis van egy főszereplője, aki ugyanúgy szalmakalapot visel, mint egykori fotóin Maróti Géza.

A Leonardo Bistolfi által faragott Harmónia homlokzati szoborcsoport diadalív ormán, a táncoló márványfigurák közül kilépő, Botticelli Vénuszát idéző istennő felett apró, sombrerós alak sötétlik. Talán a „szobrászat követe”, aki inkább a régi művészetek és a még burkolat nélküli, roppant acélkupola határai felett őrködik: az idők változásának filozofikus, passzív megfigyelője. Fentről pillant le Guillermo Kahlóra és fényképezőgépére – közvetve ránk, a száz év távolságából visszatekintő voyeurökre. Figyeli, mint feledi el a világ a klasszikus műfajokat, és azt, hogy maguk a művészek újabban hogyan küzdenek – úgy tűnik, néha eredménytelenül – a valóban hiteles identitásért, munkájuk egyidejű és történeti elismeréséért, a személyiségüket szimbolikusan megörökítő alkotói-szerzői jogokért, a műveikhez kötődő nevükért.