Kétféle szélmalom típus terjedt el Magyarországon: az alulhajtós és a fölülhajtós rendszerű. Mindegyik típusnál a szél erejét a tetőszerkezetbe rögzített vitorlák viszik át forgó mozgássá. Az alulhajtós malmokat idővel felváltották a felülhajtósak, mivel ezeknél a földszinti részt, az úgynevezett lisztespadot jobban ki lehetett használni.

Ezek a malmok már rendszerint négyszintesek voltak. Legfölül volt a fordítható tetőszerkezet a vitorlákkal. A vitorla forgó mozgását a szeleskerék segítségével a nagydob fordítja át, és pörgeti a harmadik szinten lévő sebeskereket. Attól függően, hogy hány pár kővel dolgozott a malom, annyi kisdobot forgatott a sebeskerék. Általában kettőt, ritkábban hármat. Ezekre a kisdobokra volt rögzítve a tengely folytatásaként a vellás vas, ami átnyúlt a következő szintre. A második szint volt a kőpad. A malomkövek itt párban dolgoztak. A vellás vas a felső követ forgatta.

A köveket Máramarosból, a Tiszán hajón, vagy tutajon úsztatták le az Alföldre. Miután a kőfaragók méretre igazították, a további gond az új gazdáé, a molnáré volt. Ha simára kopott az őrlő felület, azt fogas csákánnyal érdesítette újra a molnár, egészen addig, amíg a súlya és a mérete ezt engedte. A második szinten, a kőpad szintjén van tehát a garat, ahol a gabonát felöntik (innen ered a mondás, hogy felönt a garatra). A gabonászsákokat illetve az őrölnivalót egy egyszerű csörlős emelőszerkezettel húzták fel a feljáró melletti nyíláson, és úgy öntötték a garatra.

A liszt minőségét a malomkövek közötti rés és a többszöri fölöntés határozza meg. A kő alól kikerülő liszt finom és durva szemek keveréke. Ezeket szitákon választják el egymástól. Szitáláskor az őrlemény nem a lisztesládába érkezik, hanem a hatszögletű szitákba. Innen szétválasztva jut külön-külön a lisztesládába.

A molnárnak igen ügyes embernek kellett lennie, mert több szakmához, azaz mesterséghez kellett értenie. Szezonidőben a malomnak mindig őrölnie kellett, hogy megkeresse a holt idényre, azaz a télire valót. Így aztán a molnárnak értenie kellett az ács, a bognár munkához is, mert az időközben meghibásodott, elhasználódott faalkatrészeket javítania, pótolnia kellett. A malomkövek felújításához, újravágásához is értenie kellett: ehhez megfelelő szerszámmal rendelkezett.