Abban az időben, amikor (fél)évente nem nevezték át a szakképzést biztosító iskolákat – mert még nem is voltak ilyenek – szakmát szerezni más utakon lehetett. Már a középkori mesterségekről szóló történelem leckében megtanulható, hogy inas-segéd (legény) - mester. Ja, meg hogy céh. Városunk bővelkedett az ilyen szerveződésekben. Hentesek, kovácsok, gombkötők mind „céhesedtek”, hogy megakadályozzák a kontárkodást és fenntartsák a szakma színvonalát.

Az alapvetően házi kisegítő inas szakmát ugyan nem, de engedelmességet tanulhatott. Aztán átköltözhetett a segéd-szállásra. Onnantól a szakmának élt. Egy napon – mint a mesében, hisz minden mese fele igaz! – nyakába akasztották a vándortarisznyát, és némi hamuban sült pogácsa társaságában útnak indították, hogy bővítse ismereteit, aztán a tapasztalatokat, majd hozza haza.

Ha csak ennyi lett volna, bizony nem jut tovább a szomszéd városnál, ahol mint csavargót nagy eséllyel lecsukták, vagy jobb esetben elzavarták volna. No, ekkor került elő a vándorkönyv, vagy ha úgy jobb Wanderbuch!

Ez a hites céh által kiállított hivatalos irat igazolta, hogy a városba érkezett szépreményű ifjú nem csavargó, tolvaj, útonálló, hanem becsületes, vándorló mesterlegény, aki tudását gyarapítani becsületes munkával érkezett az idegen városba. Név, születési hely, idő, vallás, teljes személyleírás (fénykép még nem volt!) – ezzel kezdődik az irat. Aztán a vándorút – ami tarhatott pár hónapig, vagy akár évekig is – állomásain a bejegyzések, a helyi mesterek véleménye: „rendes, iszákos, precíz, pernahajder”.

Amikor aztán a legény úgy gondolta, hogy már eleget tud, hazaindult. Aztán jött a sikeres mestervizsga, és a remekmű készítése után vagy lett belőle mester – ha az avató vacsorát bírta pénzzel...

Nos, ilyen vándorkönyv látható a körmendi múzeum ipartörténettel foglalkozó, harmadik termében, nem is egy, egy pár, Petőfi Sándor születési évében készült gyertyatartó és egy öblös céhkorsó társaságában.

Nézzük meg együtt!

Pintér György