Valamikor, tán az ezredforduló idején jártam először az Őrségben úgy, hogy sikerült több napot is eltöltenem ott. Ekkor kezdett igazán hatni rám a népi, a falusi építészet, az egyszerű emberek saját kezű munkáival felhúzott házai, egyéb építményei.

Minden bizonnyal ennek gyökerei Újfehértón keresendők, ahol apai nagyszüleim éltek tán a 20. század elején épült házban, és az udvarukon volt egy, eredetileg nádfedeles házikó, melyet nyárikonyhának használtak. Úton-útfélen járva, autózgatva, keresztül-kasul kis országunkban, sokszor figyeltem fel különféle kisebb romokra, melyeket akár vélhettem volna vármaradványoknak is, ha ki nem derül róluk, hogy elhagyott házak ezek, a közelebbi múlt különleges mementói, melyekben talán nem is oly rég még magányos öregek üldögéltek a homályosodó ablakok előtt, s ahová városi unokáik 10 évente, ha egyszer ellátogattak.

Nagyapánk fehértói háza is összedőlt, miután 95 évesen távozott belőle. Akkor csak fotókat készítettem a romos falakról, de a nagy áttörést egy jánosházi, Kossuth tér 32. alatti, két évszázaddal dacoló, büszke, sárga ház látványa okozta, amikor 2002-ben beléptem hatalmas, boltíves, vaslemezes kapuján. Az ott elém tárult miliő magával ragadott: egy letűnt, de mégis élettől lélegző világgal találkoztam, ahogy a már 25 éve lakatlan épületre tekintettem, falait rózsa- és szőlőindák kusza fonala szőtte be, s csipkerózsika-álmában tán épp rám várt. És valóban, mert ott kapta az első csókot tőlem az a Hölgy, aki aztán a feleségem lett, s e csók fel is ébresztette az egész, hatalmas birtokot.

Rusztikus festészetem talán első állomása a Nógrád-megyei Bér volt, ahol egy kora októberi délután sétálgatva félig összedőlt, gyönyörű barokk parasztházat fedeztem fel. Feleségem a 90-es években lakásotthont vezetett ebben az építészeti különlegességekben gazdag falucskában (pincék, palóc házak, stb.). Első, cserépre festett épületeim egyike volt ez a ház.

És ezzel kezdetét vette az a festészeti projektem, mely akár művészeti küldetésnek is nevezhető, s 2014-ben a Magyar Néprajzi Múzeum oklevéllel ismerte el ez irányú gyűjtőmunkámat, melyben építészeti letétemények mellett a magyarság őstörténelmével foglalkozó alkotásaim is bemutatásra kerültek.

Abban az időben már egy komolyabb sorozatban mutattam be falusi építészetünk házait, az egészen romos állapotúaktól a szépen felújítottakig: merthogy mindegyikből találhatunk bőven, bármelyik tájunkon, vidékünkön járunk is. Számomra egyelőre még a Dunántúl házai jelentik az egyre bővülő kollekcióim tagjait, és a cserépre festett házak közül már nagyon sok került olyan lakásokba, épületekbe, amelyek gazdáinak fontos, hogy felújított, népies lakóházaikat megfelelően odaillő rusztikus, archaikus díszítőelem tegye teljessé. Számtalan esetben fordul elő, hogy a felújított házakba az eredeti, düledező, elhagyott épületről festett cserép kerüljön, ezzel is emléket állítva az egykori múltnak, amelyből a jelen lett.

Rusztikus házakat – szerintem – nem is szabad újonnan építeni, hisz ez történelmi és építészeti csalás, hanem a már gazdáját vesztett, lakatlan, vagy épp kötögető öreg mamókákkal szunnyadó házikókat kell megóvni, feléleszteni, lakhatóvá, sőt kívánatossá tenni. Ezeknek szép példáival nem csak a Balaton-felvidéken (pl. Salföld, Dörgicse, Csopak) találkozunk, hanem akár Somogyban, Zalában, de az Őrségben, vagy Tolnában is.