Rónay György a 20. századi magyar és katolikus irodalom kiemelkedő jelentőségű alakja. 1946-ban 33. évében, krisztusi korban van. Egy már sok tragédiát, halált és a pusztító világháborút megélt, fiatal házas férfi, aki - a számos tragikus történés után - ezen a tavaszon végre örömteli eseményre vár: második gyermeke születésére.

1946 áprilisában új, nagy verset ír: a Jairus leányát.


Rónay nem tudhatta, talán csak érzékeny költő-lelkével érezhette meg, hogy a születő vers mennyire aktuális lesz családja, a saját maga számára is. Az újszülött 1946. május 31-én éjjel tíz órakor jött a világra – halva. Másnap így írt a tragédiáról naplójában: „Tegnap éjjel tíz órakor megszületett a második gyermekem, halva. Reggel megnéztem; egy romszobában feküdt kis kosárban; alig találták a deszkák, állványok, téglák, cserepek közt. Szép, kedves kis lányarca volt. Szenvedhetett; ujjait széttárta, szája nyitva volt. Megfulladt az anyaméhben. Azt hittem, le tudom írni ezt; de minden sokkal egyszerűbb és brutálisabb. Egészen irgalmatlanul egyszerű. Nagyon szerettem volna, ha él. S miért kellett szenvednie? Helyettem? Ez talán a legkegyetlenebb az egészben: hogy ártatlan volt és szenvedett. Érezte vajon a szenvedést?" 


KELJ FÖL LEÁNYOM! Fölkelek
egyetlen forgó szédületben szédülök
meghaltam én és élek én
(…)
milyen tüzes kardokkal hasogatsz engem
milyen lobogó lángban lobogtatsz engem
hogy tetőtől talpig tűzbe borulva égek
milyen halállal halatsz meg engem
hogy minden pillanatban elhamvadok érted
meghalok érted föltámadok érted
és nem tudok meghalni soha többé!

Profetikus sorok a néhány héttel a halva született gyermek érkezése előtt keletkezett versből.


1946. június 4-én temeti el másodszülöttét Rónay. Minden temetés szomorú, de ez százszorosan az: újszülött csecsemőt temetnek, és tragikusan méltatlan körülmények között. A temetés előtti napon ezt jegyzi fel naplójába Rónay: „Holnap temetjük el Lászlókával a kistestvért a Farkasréten. Nem tudom, miért kell egyre arra gondolnom: holnap hajnalban huszonöt éve, hogy meghalt édesanyám.” A temetés után pedig ezt: „Eltemettük a kistestvért. Egy kofferben vittük ki az 59-es villamoson. Megvettük a sírhelyét, vártuk a sírásókat, hogy elhantolják. Megjöttek, s elföldelték a kis ládikát. Mikor magunkra maradtunk Lászlókával, nem tudtam elfojtani többé a könnyeimet. László azt mondta: »Ne sírj, apa. Én megmaradtam a kisfiadnak.« Aztán hazamentünk.”