A hamvazószerdával kezdődő nagyböjt hatodik, feketevasárnapot követő hete, a virághét. E név szerepel már az 1520-as években készült Érdy-kódexben is.

E héthez már kifejezetten a tavaszvárás képzetei és szokásai fűződnek. Virághét vasárnapja Virágvasárnap, a Húsvétot megelőző vasárnap. Ekkor ünnepli az egyház Jézusnak szamárháton való diadalmas jeruzsálemi bevonulását: amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, sokan a nép közül ruhájukat terítették az útra, mások ágakat törtek a fákról, s eléje szórták. A városból pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: Hozsánna! Áldott, aki jön az Úr nevében, Izráel Királya! (Mt 21, 8; Jn 12, 12-13)


A pálma a győzelem és a diadal jelképe. Ennek nyomán került az ünnep szertartásai közé a pálmás, Európa északibb tájain pedig a fűzfás, tiszafás, barkás körmenet. A Virágvasárnap ünnepelt, Jézus jeruzsálemi bevonulásával történő szakrális-mágikus egybeesés indokolja, hogy Virágvasárnap hetében, a nevében is "virághéten" ültették a virágmagokat, mert Jézus pálmával, virággal köszöntése okán b.

Ugyancsak Jézus jeruzsálemi bevonulását idézte, és a híveket a bibliai történésekkel azonosította a virágvasárnapi körmenet, mert ilyenkor a nép is kimegy a templomból Jézus köszöntésére, fogadására. A magukkal vitt és megszentelt barka e krisztusi érintettségénél fogva vált gyógyszerré, rontás, betegség, vihar, tűzvész, jégeső és más baj ellen, vagy segítette a megújulást. Göcsejben az iskolás gyermekek a tanító vezetése mellett szombaton ünnepélyesen mentek a barkáért a közeli erdőbe vagy hegyre. Az ágakat másnap az oltárt környező falakhoz állították.

Egercsehiben az istállóban a gerenda fölé tették, s amikor zörgött az ég, bedobták a tűzbe, és elégették. Hontban, Nógrádban az eresz alá dugták, hogy megvédje a házat a tűzvésztől. A szobába itt se vitték be, nehogy sok légy, rovar legyen a házban és a tojások „befulladjanak”. Zagyvarékason kígyó, béka távoltartását szolgálta a padláson gerendához kötött virágvasárnapi szentelt barka. Szandán vakondtúrás ellen a földbe szúrták.


Hagyományos népi meggyőződés, hogy sikertelen tevékenység az, amely magabízón csak a racionalitás alapján törekszik a gazdaság céljainak elérésére, mit sem ügyelve az isteni áldás kieszközlésére. Ezért a közlekedés és vásározás területén is nélkülözhetetlennek tartották vallásos szokások alkalmazását.

A bükkszéki gazda például, hogy lova egész évben jól menjen, Virágvasárnap a barka között ostorhegyet is szenteltettek a templomban. Felsőtárkányban, Bodonyban a bőséges tejhozam biztosítására Virágvasárnap megszentelt barkával veregették meg a tehén farát. Ugyanígy a borsodi matyók a eladó lányt veregették meg, hogy amilyen kapós a barka a templomban - mert szentelményként sokféle szükségben hasznos - olyan kapós legyen a leány is a legények előtt. Rimócon maga a barka is szerelmi ajándékszámba ment, a legények az ötödik falu határába is elmentek, hogy kedvesüknek minél hosszabb szálú barkát adhassanak a szentelésre. Gömörben a dögvész ellen használták, máshol a lovaknak adták, hogy jól menjenek.

Szegeden egy-egy barkaszemet lenyeltek a hideglelés ellen. Baranyában a szentelt barkát kivitték a mezőre, s a föld négy sarkába egy-egy szálat tűztek, hogy az Isten oltalmazza meg a termést. Néhol a rokonok, jóbarátok sírjára is tűztek egy-egy barkaágat, a megholt lelki üdvéért.


A Virágvasárnapnak az ünnep eredetijét idéző szemlélete figyelhető meg gömöriek 19. századvégi szokásában is, amikor a kisgyermekes anyák seregestől tódultak a templomba. Még az istentiszteleten való részvételnél is jobban vonzódtak azon hittől hajtva, hogy amint Jézus jeruzsálemi bevonulásakor a gyermekek ajka szóra nyílt és Krisztust, mint királyt hangosan üdvözölték, úgy majd az ő gyermekeik is előbb fognak beszélni. "Aki ezt a templomba menetelt elmulasztja, annak gyermeke néma marad."

A katolikus palócok Krisztus királyi bevonulásával összefüggésben végezték jellegzetes szokásukat, a kiszehajtást. A fiatalság egy menyecskének öltöztetett szalmabábut hajtott ki a faluból, majd elégették vagy folyóvízbe dobták. A közben énekelt szövegek szerint így szabadultak meg a téltől, böjtöléstől, betegségektől, dögtől, jégesőtől és biztosították a tavaszt, az egészséget, a bőséget, a "sódart", sőt a párválasztást és termékenységet is. Ezen időszakos tisztulási szertartást még a 20. század első felében is többfelé gyakorolták. A 21. században is néhol megújuló gyakorlat.