2020.07.02.
Janus Pannonius Múzeum

A nagy háború - egy hadifogoly naplójából

2020.06.26.
Janus Pannonius Múzeum

Életképek a századforduló pécsi piacairól

2020.06.24.
Janus Pannonius Múzeum

Szent Iván éjjelének "varázserejű" növényei

2020.06.22.
Janus Pannonius Múzeum

Háború a színházi kulisszák mögött

2020.06.19.
Janus Pannonius Múzeum

A szomjas törökök megadták magukat

2020.06.18.
Janus Pannonius Múzeum

Természet "hímezte" tojások

2020.06.18.
Janus Pannonius Múzeum

Milyen lehetett egy római kori bronz szűrőkészlet?

2020.06.15.
Janus Pannonius Múzeum

Piroska, a néprajzi osztály „édesanyja”

2020.06.10.
Janus Pannonius Múzeum

A holtest a jobb kezében egy pápai bullát tartott

2020.06.09.
Janus Pannonius Múzeum

Szombat esti láz - dédanyáink idejéből...

2020.06.05.
Janus Pannonius Múzeum

Füves asszonyok és vadvirágok nyomában

2020.06.03.
Janus Pannonius Múzeum

Díjnyertes pécsi hárfák

2020.06.02.
Janus Pannonius Múzeum

Parancsol egy piócát...?

Janus Pannonius Múzeum - Pécs
Cím: 7621, Pécs Káptalan utca 5.
Telefonszám: (72) 514-040
Nyitva tartás: Ideiglenesen zárva.
2020.04.08.
Janus Pannonius Múzeum
építészet, festészet, hír, képzőművészet, újkori művészet, XX. századi művészet
Ha tetszik, ossza meg másokkal is:
Az írás címében szereplő idegen szó a művészettörténet-írás és a műkereskedelmi praxis tolvajnyelvének gyakran használt kifejezése. Ebben a körben leginkább származástörténetet jelent, vagyis nem pusztán a mű pályafutásának kezdetét vagy épp utolsó előtti állomását jelöli, hanem – szerencsés esetben – az alkotó műhelyétől az aktuális őrzési helyig megtett út minden stációját meg tudja határozni. Az ilyen, hézagmentes proveniencia a vizsgált mű eredeti voltának egyik legfontosabb bizonyítéka lehet.
Molnár Farkas (1897–1945): Férfi épülettel (Fiatalember utcával és kockaházzal), 1923–1925 között,\r\ntempera, papír, 35 x 42 cm (magángyűjtemény, Zágráb)
Molnár Farkas itt bemutatott munkája kapcsán a származástörténet részletekbe menő dokumentálása már-már felesleges, hisz a hitelességgel kapcsolatban kételyek aligha merülhetnek fel. Ám a megtett út rekonstrukciójának elvégzése mégsem öncélú mutatvány, mert épp ahhoz a határokon, kultúrákon átívelő kapcsolati hálóhoz szolgáltat személyes adalékokat, amelynek föltérképezése a kiállítás-sorozat alapvető célja volt.

Ráadásul nemcsak a műtárgy, mint anyagi entitás útja válik e kép kapcsán követhetővé, hanem egy olyan motívumé, a vörös négyzeté illetve kockáé, amelynek mind az alkotó életművében, mind a nemzetközi avantgárd ikonográfiájában kulcsszerep jutott. Utóbbira, a fölöttébb érdekes motívumtörténeti áttekintésre itt nincs helyünk, nézzük hát helyette azt a bizonyos személyes szálat, amit – mint látni fogjuk – a végzettel játszadozó párkák fontak.


A festmény Marie-Luise Betlheim tulajdonában maradt fenn, és sok más, ajándékba kapott Molnár Farkas művel, festményekkel, grafikákkal és levelekkel együtt az ő zágrábi lakásában őrződött meg. E sorok írója is ott találkozott vele és néhai tulajdonosával először.

Bauhaus-ünnep Ilmschlößchenben, 1924-ben. Legfelül Weininger Andor, alatta fehér ingben és nyakkendőben Molnár Farkas, lent jobbra, a PAUSE felirat mögött Marie-Louise Morgenroth.

De ki is volt ez a kilencven éves korában, 1994-ben elhunyt titokzatos hölgy? Marie-Luise Morgenroth néven született Wormsban, ahonnét tizenhét éves korában költözött át megözvegyült édesanyjával Weimarba. Azaz pontosan abban az évben, amikor Molnár Farkas néhány pécsi kollégájával, barátjával – Johan Hugóval, Stefán Henrikkel, Weininger Andorral – együtt beiratkozott az ottani Bauhausba.

A tánc, mozgásművészet és „Heilgymnastik” felé korán elköteleződő és tulajdonképpen egész életét ezeknek szentelő leány hamarosan abban a hellerau-i Dalcroze iskolában folytatta tanulmányait, melyet az életreform-mozgalmak és az erősen redukált öltözetű ifjú hölgyek iránt fokozott érdeklődést mutató Bauhäuslerek is szívesen látogattak. A kapcsolat nem volt egyirányú, fényképek bizonyítják, hogy a Dalcroze-növendék Marie-Luise is rendszeres résztvevője volt a Bauhaus weimari ünnepségeinek és mulatságainak. Ebben a körben szövődött a barátság a soknemzetiségű Bauhaus hallgatóival és a szerelem a németül ugyancsak jól beszélő (munkáit Weimarban olykor Wolfgang előnévvel szignáló) Molnár Farkassal.


Pár év múlva azonban az utjaik elváltak. 1925-ben a Bauhaus Dessauba települt át, ahová az időközben Budapestre hazaköltözött Molnár már nem követte az iskolát. Szerelme, „Marlú”, pedig a székhelyét ugyanekkor a Bécs melletti Laxenburgba áttevő Dalcroze iskolával tartott. Az ajándékozás ezek szerint még Weimarban történhetett, idejét azonban, ami a mű datálása szempontjából perdöntő is lehetne, nem tudjuk pontosan meghatározni.

Molnár Farkas: A vörös kocka, 1922/23., tus, fedőfesték, pauszpapír, 58,5x91 cmAz életművel foglalkozó szerzők annak ellenére bizonytalanok, hogy a lap a vörös kocka, a Bauhaus 1923-as weimari „beszámoló” kiállításán bemutatott Rote Würfel terve körül rekonstruálható, vázlatokból, tervekből, nyomtatványokból, rajzos kommentárokból és makettekből álló tematikus ciklus fontos, egyedi darabja. Az újabb szakirodalomban napvilágot látott datálási kísérletek (a megjelenés sorrendjében) 1925 körülre (Bajkay Éva, 2010), 1923–24 közöttre (Ferkai András, 2011), illetve 1923-ra (Hubertus Gaßner és Moravánszky Ákos, 2011) teszik a keletkezés idejét. Mindenesetre több mint valószínű, hogy a lap az 1923-ban bemutatott épületterv utótörténetéhez sorolandó, annál is inkább, mivel annak véglegesítését Ferkai 1922 végére időzíti.


Molnár 1925-ben egyszer még megfordult Weimarban, s egy március 25-én készült csoportfotón együtt is láthatók szerelmével, de ezt követően jelenlegi ismereteink szerint többé nem találkoztak. 1925 tehát az ajándékozás legkésőbbi lehetséges dátuma. A stíluskritikai vizsgálódás a valamivel korábbi datálást támogatja, s ezt erősíti az a tény is, hogy a Betlheim-hagyaték valamennyi Molnártól származó műve (természetesen a levelek kivételével) 1924 előtt keletkezett.

A keletkezési sorrend megállapításában szerepe lehet annak a derékszögben többszörösen tört idomnak, amely az építész síkszerűen redukált, vörös blúzos önarcképének kompozíciós ellensúlyaként elhelyezett, vörös előoldalú kockához, az „épülethez” csatlakozik. A perspektivikusan szerkesztett forma azonosítása nem egyértelmű. Lehet építészeti elem, közlekedő út, de akár medence partja is, ahogyan azt a hagyatéki kötet (Bauhaus osobno/Bauhaus persönlich) szerzőinek címadása indítványozza. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a kompozíciónak ez az eleme nem lehet a Vörös kockaház központi tömegének hangsúlyos kiegészítéseként megtervezett pergola előzménye, csak annak valaminő folyománya.


De kövessük tovább e kitérő után hőseink és az őket összekapcsoló mű közép-európai vándorútját! A hagyatékban fennmaradt utolsó Molnár-levél 1928-as keltű, címzése már Zágrábba szól, ahol Marlú időközben munkát és egzisztenciát talált. Molnár egy 1927. október 24-én kelt levélben, melyben még kitartó szerelméről biztosítja barátnőjét – „… und die Liebe lebt”, - írja – örömmel nyugtázza, hogy ilyen „közel” laknak egymáshoz, és reménykedik a mielőbbi viszontlátásban. Erre azonban nem került sor.

Az építészként és tervezőgrafikusként egyre aktívabb, a modern építészet nemzetközi és magyarországi szervezeteiben (CIAM, CIRPAC) ekkor már fontos pozíciókba került Molnár 1929-ben Budapesten feleségül vette Herrfurth Hedviget, Marlú pedig egy tragikusan zárult kapcsolat után (barátja, a radikális baloldali Nikola Hećimović 1929-ben politikai gyilkosság áldozata lett), 1930-ban férjhez ment a tanulmányait korábban Bécsben és Berlinben abszolváló Stjepan Betlheim pszichiáterhez.

E házasságból született gyermekük, Ruth, aki az eredeti Breuer bútorokkal berendezett (nota bene, Molnár is így alakította ki Budapesten Delej-villabeli lakásának enteriőrjét) lakásban ma is őrzi a számos egyéb Bauhaus-dokumentumot és -művet tartalmazó vaskos mappát, amit a háború és a zsidóüldözés miatti kényszerű boszniai kitérő után Zágrábba visszatérve, csodával határos módon érintetlenül megtaláltak. Ebből a kollekcióból vásárolta meg a tárgyalt lapot a valószínűleg legnagyobb közép-európai avantgárd folyóirat-anyaggal rendelkező ambiciózus zágrábi gyűjtő, Marinko Sudac, akinek gyűjteményéből bőségesen válogattak a kiállítás folyóirat-szekciójának összeállítói is.
Várkonyi György