Ötezer évvel ezelőtt, a bronzkorban terjedhetett el a világosabb bőrszín Európában, és a felnőttkori tejivás is ekkor válhatott gyakorivá. Az eddigi legkiterjedtebb mintavételen alapuló archeogenetikai és régészeti kutatásokról a Nature közöl tanulmányt, amelynek szerzői között ott találjuk az MTA BTK Régészeti Intézet, az ELTE és a Szegedi Egyetem kutatóit is.

A bronzkor, vagyis a körülbelül Kr.e. 3000-től 1000-ig terjedő időszak rendkívül eseménydús fejezet volt Eurázsia történetében. A Közel-Keletről érkező földműves-állattartó népességek ekkorra már javarészt kiszorították a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató közösségeket. Demográfiai modellszámítások szerint a Kr. e. 2. évezred elejére mintegy nyolcmillió ember élhetett a tágabb értelemben vett Európa területén, vagyis az Uráltól a Brit-szigetekig. Ez nagyjából a századrésze a ma ugyanitt élő népességnek.

Ez a nyolcmillió ember, valamint egyre szaporodó leszármazottaik az évszázadok során nem mindig maradtak meg a helyükön, de az ismeretek, innovációk – például egy újfajta bronzöntési technika vagy építkezési mód – is gyorsan terjedhettek ebben a közegben. A bronzkori ember elképesztő mennyiségű emléket hagyott maga után a földben, ez a leletgazdagság pedig hatalmas feladat elé állítja a régészeket: közvetlen írásos emlékek híján, kizárólag e leletek alapján felrajzolni az emberi közösségek és az innovációk vándorlásának térképeit. Márpedig e két térkép sokszor igencsak eltér egymástól.

Keletről nyugatra – nyugatról keletre

Mostani történetünk nagyjából ott indul, ahol Szécsényi-Nagy Anna és munkatársai korábban bemutatott archeogenetikai kutatása véget ér: az újkőkort követően, a Kr. e. 4/3. évezred váltása időszakában az ún. gödörsíros kurgánok (Jamnaja) népének keletről nagy számban beáramló csoportjai kiszorították Közép- és Észak-Európából az addig ott élő újkőkori közösségeket. Itt és ekkor – Kr. e. 2800 környékén – született meg a zsinórdíszes kultúra, amelynek népessége belakta az Északnyugat-Európától egészen az Urálig terjedő hatalmas területet.

A Nature-ben most megjelent, minden eddiginél nagyobb számú ősi DNS-minta vizsgálatával elvégzett archeogenetikai és régészeti kutatás eredményeképpen kiderült, hogy a korábbi, nyugat felé irányuló népességáramlást követően egy keleti irányú visszaáramlás következhetett be. Ennek nyomán alakult ki Kr. e. 2000 körül az Urál-vidéki Szintasta-kultúra, majd az ebből kifejlődő Andronovo-kultúra, melynek népességét a genetikai vizsgálatok szerint később felváltották a Kelet-Ázsiából érkező csoportok.

Az archeogenetikai vizsgálatok révén felismert népességmozgások, a régészeti leletekből rekonstruált kulturális jellemzők és az ezeknek megfeleltethető későbbi írásos emlékek alapján a friss tanulmány szerzői valószínűsítik, hogy az indoeurópai nyelvek az ún. gödörsíros kurgánok (Jamnaja-) népességéből kiindulva ebben az időszakban terjedtek el Eurázsiában. Mindez kézenfekvő magyarázatot adhat az egyik legrégebbi indoeurópai nyelv, a tokhár eredetére, melyet egy, a Jamnaja-népességgel genetikailag erős rokonságot mutató, Távol-Keletre szakadt csoport, az afanaszjevói kultúra elterjedési területén beszéltek.

A bonyolult népességmozgások kimutatása mellett a kutatás talán legfontosabb átfogó eredménye, hogy az eurázsiai népekben ma megfigyelhető génkészlet lényegében a bronzkorban alakult ki. A vizsgálatok szerint e népességvándorlásokat követően létrejött genetikai térkép ugyanis sokkal jobban hasonlít a mai állapotra, mint az újkőkor végéről ismert kép.

Fehér bőr, kései tejivók

A tanulmány két izgalmas mellékszálat is tartogat. A kutatók a vizsgált egyének genetikai adataiból arra következtettek, hogy Európában a bronzkorban terjedtek el igen gyors ütemben azok a génváltozatok, melyek a világos bőrszínhez köthetők. Ami pedig talán még érdekesebb, kiderült, hogy az európai lakosságban ma nagy arányban jelen levő felnőttkori tejcukor-tolerancia még a bronzkorban sem volt elterjedt, vagyis, több ezer évvel frissebb "szerzemény", mint azt korábban feltételezték. Mindeddig úgy vélték, hogy már a Közel-Keletről, illetve a Balkánról beáramló újkőkori földművesek rendelkeztek ezzel a képességgel. A mostani eredmények szerint azonban a laktóz felnőttkori lebontását lehetővé tevő mutáció feltehetően a Jamnaja-kultúra pásztornépességével érkezett Európába, és a szelekciós hatások nyomán csak később terjedt el igazán.

Valójában egy aprócska evolúciós lépésről van szó, ugyanis kisgyerekkorban mindenki képes megemészteni a laktózt, vagyis a tejcukrot, hiszen az anyatejből ezzel jelentős mennyiségű tápanyaghoz jutunk. A laktáz nevezetű tejcukorbontó enzim termelését azonban egy gén felnőttkorban kikapcsolja – e gén mutációja teszi ma lehetővé az európaiak többsége számára (ellentétben például az afrikai lakossággal), hogy harmincévesen is élvezzék a habos kakaót, és ami még fontosabb: ez a gén tette lehetővé őseinknek, hogy hatékonyabban hasznosíthassák háziállataik tejét.

Magyarok az eredmények mögött

A korábban bemutatott kutatáshoz hasonlóan – ahol a Harvard és a Mainzi Egyetem vitte a prímet – itt is egy nyugati tudományos központ, a dán Centre for GeoGenetics vezette a munkát a svéd Göteborgi Egyetemmel karöltve. Az archeogenetikai vizsgálatok magas költségei miatt nem is véletlen, hogy ezek a szervezetek juthatnak el a legelismertebb tudományos szakfolyóiratok címlapjaira. Egy tér- és időbeli változásokat vizsgáló összetett kutatáshoz nagyszámú, jól megválasztott mintára van szükség, melyek lehetőleg minél jobban lefedik a kérdéses időszakot és területet.

Régészeink nagy örömére a Kárpát-medence már évezredekkel ezelőtt is egy nyüzsgő térség volt, így Magyarország gyakorlatilag megkerülhetetlen adatforrást jelent minden korszakban. Ennek köszönhetően a magyar szakemberek olyan leletanyaggal tudnak hozzájárulni e sok résztvevős kutatócsoportok munkájához, mely saját fontos kérdéseikre is válaszokat kínál, végeredményben mindenki számára előnyös együttműködések formálódnak.

Pontosan ez történt most is, hiszen a dán és svéd kutatók irányításával létrejött nagyszabású kutatási projektben vizsgált 101 eurázsiai lelőhelyből négy magyarországi volt (Érd, Százhalombatta, Battonya, Szőreg). Az ezekből származó minták elemzésében pedig több hazai kutatóhely is részt vett, így az MTA BTK Régészeti Intézete (Kiss Viktória, Szeverényi Vajk), az ELTE TTK Embertani Tanszéke és a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tára (Hajdu Tamás), a százhalombattai Matrica Múzeum (Vicze Magdolna), az ELTE BTK Régészettudományi Intézete (Tóth Gusztáv), a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszéke (Pálfi György, Paja László); emellett a Békés megyei BAKOTA-projekt vezetője, a Torontói Egyetem munkatársa, Paul R. Duffy is közreműködött a kutatásban.

A Kárpát-medencétől a Kárpát-medencéig

Az archeogenetika rohamos fejlődésével egyre gyakrabban kapnak szárnyra hírek a magyarság különféle rokoni kapcsolatairól. Elég azonban csak a Nature-ben most megjelent publikációra rápillantanunk, és máris világossá válik, hogy ebben az újkőkortól a honfoglalásig tartó (és persze azután is folytatódó) kulturális és genetikai kavarodásban nem egyszerű önmagukban megítélni e viszonyok jelentőségét.

Ha azonban sikerülne összerakni Eurázsia népességvándorlásainak több koron áthúzódó térképét, ebben a nagyobb rendszerben már tisztábban lehetne látni egy-egy rokonsági kapcsolat eredetét. Az MTA BTK Régészeti Intézet kutatási projektjeiből összeáll egy ilyen hosszú távú terv, melybe jól illeszkednek Szécsényi-Nagy Anna és munkatársai korábban bemutatott újkőkori kutatásai és annak kibővített folytatása, a Kiss Viktória vezetésével működő Lendület-kutatócsoport munkája, mely a bronzkor Kr. e. 2500-1500-ig tartó időszakában kutatja az emberek és a tárgyak vándorlását.

A nemzetközi kutatási trendekhez való kapcsolódási igényt jelzi, hogy az Intézet szinte minden nagyobb kutatási témája igényli és használja a bioarcheológiai, köztük kiemelten az archeogenetikai kutatások eredményeit, az újkőkor kutatásától egészen az Árpád-korig. Ebbe a sorba illeszkedik a langobardok, a kora avar előkelő sírok, a magyar őstörtörténet keleti előzményeinek, releváns korszakainak-kultúráinak, egyes honfoglalás- és kora Árpád-kori temetők kutatása.

A Kárpát-medence gazdag régészeti anyagának kutatása fontos szerepet kaphat Eurázsia nagyobb léptékű népvándorlásainak feltérképezésében, ezek az eredmények pedig végül segíthetnek elhelyezni akár a honfoglaló népességet is ebben a tágabb viszonyrendszerben.

(MTA)