Dr. Dankó Imre (1922. január 22., Budapest - 2008. december 15., Debrecen), a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumi Szervezet nyugalmazott igazgatója, címzetes egyetemi tanár, az MTA doktora (néprajz), a Debreceni Református Hittudományi Egyetem díszdoktora 2008. december 15-én életének 87. évében visszaadta lelkét a teremtőjének.

2009. január 5-én kísértük utolsó útjára a Debreceni Köztemetőben. Ravatalánál dr. Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökének igehirdetését követően Dr. Bartha Elek, a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének professzora; Lakner Lajos, a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumi Szervezet igazgatója; s Csorba Csaba, ny. főiskolai tanár, a Honismereti Szövetség alelnöke méltatta Dankó Imre szerteágazó szakmai munkásságát.

A muzeológiával, s azon belül is a történettudomány-néprajz szakterülettel foglalkozók körében talán nincs egyetlen ember sem, akinek Dankó Imre neve ne csengene ismerősen. Mindez nemcsak páratlan tehetségének, sokoldalúságának, széleskörű felkészültségének, egyedülállóan gazdag és szerteágazó alkotói munkásságnak (különféle közleményei száma meghaladja a kétezres nagyságrendet) köszönhető, hanem annak a kivételes kapcsolatteremtő, szervező, korosztálytól függetlenül másokra odafigyelő, másoknak segíteni akaró egyéniségnek is, ami Őt élete utolsó pillanatáig jellemezte.

Debreceni és budapesti egyetemi tanulmányait követően 1945-ben szerzett angol-magyar-történelem szakos tanári képesítést. Ezt követően mint gimnáziumi tanár, igazgatóhelyettes, majd igazgató az ország több pontján (Hajdúnánás, Kecskemét, Szentendre, Túrkeve) végzett szolgálatot és eredményes oktató-nevelő munkát, széleskörű közművelődési tevékenységet, helytörténeti-honismereti gyűjtőmunkát.

Dankó Imre 1969. július 1-től lett a debreceni Déri Múzeum és egyben a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumi Szervezet igazgatója, ahová a pécsi múzeumi szervezet éléről hívták meg, s ezt a felelősségteljes munkát 1983. január 1-én történt nyugdíjba vonulásáig látta el.

Mindenütt, ahol hosszabb-rövidebb ideig dolgozott, széleskörű képzettségének, szervezőkészségének és muzeológiai tapasztalatának köszönhetően maradandót alkotott. Új múzeumi gyűjtemények, kiállító- és emlékhelyek létrehozásán túl felbecsülhetetlen szerepe volt a helyi kiadványok beindításában, megreformálásában, szerkesztésében és kiadásában. E kiadványok egy része szemléletesen példázza azt a korszerű, korát meghaladó, mai is érvényes muzeológiai szemléletet, ami munkája más területein is érvényesül: a múzeum ne csak várja a látogatókat, hanem kellő, tudományos igényű programokkal szólítsa meg őket, a múlt kérdéseit a jelen időszerűségével összekapcsolva töltse be sajátos, mással összehasonlíthatatlan szerepét a napi közművelődésben. Ennek a gondolatnak a jegyében szervezte meg évfordulós megemlékezések, tudományos ülések egész sorát, indította el az októberi Múzeumi Hónap programsorozatait is. Ugyanakkor sokat tett annak érdekében is, hogy a gyakorlati muzeológiát (pl. a kiállítási forgatókönyv elkészítése, a kiállítás rendezése) tudományos munkának ismertesse el.

Hajdú-Bihar megyében, a Déri Múzeumban 13 éven át, nyugdíjba meneteléig igazgatta a megyei múzeumi szervezetet. A leghosszabb időt itt töltötte el, munkássága valamennyi területen itt teljesedett ki igazán. Hosszasan lehetne sorolni, hogy mi mindent köszönhetünk Neki. Többek között a megyei múzeumi hálózat látványos fejlesztését, bővítését, számos új egység létrehozását a megye egész területén. Páratlan az a kiadói tevékenység, amit a Déri Múzeumon belül, a vidéki egységek körében és az egyes településeken meghonosított. Debreceni korszakában többek között nagy érdeme az is, hogy a Múzeumbarátok Körének újraszervezésével egy időben, 1969-ben megindította annak Múzeumi Kurír című muzeológiai-közművelődési folyóiratát. Éves rendszerességgel kiadásra került a Déri Múzeum Évkönyve, s szerzőgárdául a vezetése alatt álló múzeumi szervezet munkatársain kívül további jeles kutatókat sikerült megnyernie. Az évkönyvek nemzetközi cserekiadványként is szolgálva a világ számos múzeumával biztosították ily módon a szakmai kapcsolatokat.

Maradandót alkotott a hazai és nemzetközi kapcsolatok építése terén is. Szerteágazó kapcsolatai közül egyik legjelentősebb - és országosan is egyedülálló - ahogyan elindította és szervezte a magyar-bolgár együttműködést, felbecsülhetetlen érdeme van Debrecen és Sumen testvérvárosi kapcsolata létrehozásában, és abban is, hogy Debrecent a magyarországi bulgarisztikai kutatás központjává tette. Tudományos pályája kiteljesedése is a debreceni időszakához fűződik, ekkor készültek el azok az összefoglaló jellegű feldolgozások - a Hajdúság etnikai kutatásáról, a népi építészetről, lakáskultúráról, a népi kerámiáról és fazekasságról, életmódváltozás vizsgálatairól, de főképpen az árucsere, a piacok, vásárok néprajzáról - melyekkel tudományos fokozatait (kandidátus, tudományok doktora) is megszerezte.

Dankó Imre, bár életének nagyobbik részét múzeumi szakemberként élte, de egész személyiségétől, lényétől elválaszthatatlan a pedagógusi véna, a tanítás. Oktató tevékenységének, tudományos munkásságának elismeréseként 1986-ban a KLTE-n címzetes egyetemi docenssé, 1992-ben a DE-n címzetes egyetemi tanárrá nevezték ki. 2000. június 12-én pedig a Debreceni Nagytemplomban vehette át a Debreceni Református Hittudományi Egyetem díszdoktori oklevelét, amelyet olyan elismert és tudós személyiségeknek adományoznak, akiknek jó ideje intenzív kapcsolata van a Kollégiummal, s akik az "ország iskolájának," a Kollégiumnak szellemiségét képviselve, kiemelkedő munkásságot folytatnak.

Dankó Imre a magyar múzeumügy páratlan nagy egyénisége volt. Mint kutató, mint ember, mint vezető sokak példaképe. Egyszerre tudott szigorúan következetes, nagyvonalú és munkatársairól atyaian gondoskodó is lenni (nem véletlenül hívták Őt munkatársai, tanítványai Atyának). Tanácsaival a legutóbbi időkig szinte észrevétlenül tudta irányítani, egyengetni, alakítani kollegái, tanítványai szakmai életútját, olykor egyéni boldogulását is. Távozásával pótolhatatlanul űrt hagyott maga után.