Veszprém és a Balaton vonzáskörzetében, a Balaton-felvidék és a Bakony-hegység közötti fennsíkon terül el a Dunántúl legnagyobb, római korból származó villagazdasága. A források közelsége, a kedvező éghajlat - a nem túl hideg tél, a korai tavasz, a nem túl forró nyár -kedvezett a földművelésre és állattartásra alapozott gazdálkodásnak.

A környező erdők bőséggel szolgáltattak fát az építkezéshez a közeli téglaégető kemencék és a kisebb műhelyek számára. Alacsonyabb rendű bekötőúton át elérhették a Borostyánkőútról leágazó, valószínűleg a tapolca-veszprémi út nyomvonalában, Aquincum felé tartó főútvonalat. Ugyanezen az úton érkezett a korai itáliai import, díszkerámia és üvegáru a gazdaságba.

A villagazdaság legnagyobb kiterjedését a III. században érte el. 8,79 hektáros központját a szántóföldek, legelők és erdők ölelésében - szabálytalan trapéz alakban - fallal határolták. A falakon belül lakó- és gazdasági egységek, belső falakkal elválasztott dísz- és gazdasági udvarok, virágos- és zöldségeskertek különültek el.

A II. század második felében ide érkező új birtokos család az Itáliában megszokott körülmények között kívánt élni, ezért a korábban itt állt, részben már elpusztult főépületet átépítette és az itáliai gyakorlat szerint falfestményekkel, mozaikokkal díszítette. Körítőfallal övezett, monumentális temetkezőhelyét is itáliai példák nyomán építette meg.

A III. század közepe táján a villagazdaság életében törés következett be. A zűrzavaros évek elmúltával újra építkeztek: a főépület északi folyosóját többé már nem fűtötték, az épület zárófalát megnyitották az északi kert felé.

A IV. század kisebb építkezéseinek nyomai még kimutathatók, majd a magára hagyott földbirtokközpont, a villagazdaság pusztulásnak indult. Omladozó falai közé a középkorban a szomszédos Fajsz falu lakói lakóházakat emeltek, kemencéket tapasztottak.