A Pannonhalmi Főapátság gazdag képzőművészeti gyűjteményeiből rendezett válogatás anyaga ritkán látható a nagyközönség számára, hiszen legnagyobb részük a monostori klauzúrában, a látogatók elől elzárt területen található. A kiállítás elsősorban az arckép funkcióit és funkcióváltásait igyekszik bemutatni, természetesen nem hagyva figyelmen kívül az ikonográfiai és ikonológiai vonatkozásokat sem. A szerzetesi műgyűjtés szempontjai nem mindig estek egybe az esztétikai szempontokkal, és a századok során igen változó színvonalú anyag gyűlt össze, ezért kiállításunk rendező elve nem a hagyományos művészettörténeti megközelítés, hanem elsősorban a kulturális antropológia és a művelődéstörténet szempontjai.

Kiállításunk témaköreit is ennek alapján alakítottuk ki. Visszautalunk azokra az elképzelésekre, amelyek az arckép mitikus eredetét magyarázták: az arc lenyomatát illetve árnyékának körülrajzolását tekintették a portré ősi formájának. Előbbit egy "nem emberkéz által alkotott" Krisztus-ikon, utóbbit számos, a 18. és 19. században divatozó sziluett-kép illusztrálja. A késő-középkori arcmások egyik érdekes példája az a donátor-szobor, amely a soproni ferences templom jótevőjét ábrázolja.
A portré nemcsak az adományozók emlékezetét őrizte. Az uralkodó, vagy a főpap arcképe egyben a hatalmi reprezentációt is szolgálta (tárlatunkon Lécs Ágoston tihanyi apát, Rimely Mihály pannonhalmi főapát, vagy a bencés Vaszary Kolos esztergomi érsek arcképe). Az arcmás a követendő példaképekre is figyelmeztetett. A szerzetesek ideáljait a rend szentjei képviselték. A 16-18. század világi nemessége számára pedig a vitéz ősök jelentették a mintaképet. Az ősgalériák megfestésénél általában nem ügyeltek a történeti hűségre. A korábbi századok királyait, hőseit, nagy embereit - hiteles ábrázolásuk nem lévén - önkényesen alakított vonásokkal örökítették meg, ezt nevezzük fiktív portrénak. Ilyen kitalált portré Andreas Schroth Szent István-szobrának feje 1828-ból vagy az Istvánnak koronát hozó Anasztáz-Asztrik brevnovi apát, ismeretlen barokk mester alkotása.
Az emlékezésnek mindig nagyon fontos szerepe volt a portrék elkészítésében.

birtoklásában, ajándékozásában, akár a nagyméretű családi képmásokról, akár a kicsiny miniatűr festményekről van szó. A vonások arányainak megváltoztatásával, eltúlzásával jött létre a karikatúra vagy torzkép. Kiállított példánk a 19. század eleji Bécsből származik, s azt mutatja be a képi
szatíra eszközeivel, hogy miként készül a portré a terebélyes, ám annál életvidámabb
özvegy jövendő, harmadik férje számára.

A vonások arányainak megváltoztatásával, eltúlzásával jött létre a karikatúra vagy torzkép. Kiállított példánk a 19. század eleji Bécsből származik, s azt mutatja be a képi szatíra eszközeivel, hogy miként készül a portré a terebélyes, ám annál életvidámabb özvegy jövendő, harmadik férje számára.

A gyűjteményekben számos kuriózumot is őriznek. Ilyen a közel kétszáz éves tangram, eredetileg Kínából származó játék, vagy a különféle portré-kollázsok: hun királyok közé ragasztott erdélyi rablóvezér, obsitos huszár emléklapja, vagy apácák fotóit is felhasználó zárdamunka.

A tárlaton látható alkotások a főapátsági kollekciók törzsanyagába tartoznak. Ezen belül külön érdeklődésre tarthat számot a Lónyay-hagyaték: Stefánia belga királyi hercegnő, a szerencsétlen sorsú Rudolf trónörökös özvegye másodszor Lónyay Elemérhez ment férjhez. A hercegi pár a második világháború végén oroszvári kastélyából Pannonhalmára menekült, és egyedüli örökösének a főapátságot nevezte meg. Így kerültek ide a belga királyi családot ábrázoló festmények és miniatűrök. Ezek közül a 19. század neves osztrák festőjének, Franz Xaver Winterhalternek két alkotását állítjuk ki, de láthatóak kisméretű, kifejezetten ajándékozásra is szolgáló portrék is a 19. századból illetve a múlt század elejéről.

A kiállítás idejére három olyan műtárgyat is kölcsönöztünk, amely más bencés gyűjteményekben található: a soproni egykor ferences, ma bencés templomtól (népszerű nevén Kecske-templom) középkori donátor-szobrát, Tihanyból Lécs Ágoston apát barokk kori arcmását, és a győri bencés perjelségtől Jakobey Károlynak Czuczor Gergely költőt megörökítő festményét.

A főapátsági fotótár Magyarország leggazdagabb egyházi fényképgyűjteménye, melynek feltárása jelenleg is folyik. A szerzetesi hagyatékokban fennmaradt nagy számú 19. századi arcképfotón jól látható, hogy akkoriban mennyire kapcsolódtak a festészet hagyományaihoz. A fotográfusok egy része ugyanis korábban festészettel is foglalkozott, de a megrendelők is olyan képet akartak magukról, amelyen a modell beállítása, a kéztartás, a gesztusok, a ruházat elrendezésére, a háttér, stb. a festett arcképekre emlékeztetett.

Válogatásunkban a közösség arcát jelentő csoportképekből, a testvéri vagy a baráti kapcsolatokat reprezentáló kettős portrékból, az életutat ábrázoló fotósorozatokból, a fotográfiai önarcképekből mutatunk be eddig nagyobbrészt publikálatlan darabokat.

Láthatjuk, miként örökítették - és örökítik - meg magukat a szerzetesek kedvenc tárgyaikkal, festett díszletű műtermekben vagy saját környezetükben, hogyan ragadják meg a meditáció, a gondolkodás pillanatait, vagy hogyan látják az objektív segítségével gimnáziumi tanítványaikat.

A régi idők portréi mellett a pannonhalmi portrékészítés ma is élő példáival a gimnázium diákjai szolgálnak. Tanárukkal együtt a kiállításhoz kapcsolódva készítettek fotókat az őket körülvevő közösségről: szerzetesekről, nevelőkről, családtagokról- és legfőképp társaikról.