71 éves, nem szereti, ami antik, de legalábbis 1950 előtti, s egy teljesen üres, fehér hálószobára vágyik. Franciaországban született, gyerekként misszionáriusnak készült, a nizzai művészeti iskolában egy hétre eltiltják, mert diáktársaival szemben Picassót védi. A 60-as évek elején lábbal festette padlóra műveit, első megörökített performanszaként szemeteskukák között fénylépezteti le magát. Miután New Yorkba költözött, a Sohoban lakott, s az utcán talált furnérlemezekből készítette a bútorait. Volt színházi díszlettervező, majd költő, festő, szobrász, írt vertikális színpadtechnikára épülő balettet.

Egyenes - görbe - törött - végtelen csövei, rúdjai bejárták a világ kiállítótermeit és parkjait, tartott már performanszt Budapesten (1999. április 8., a Fémjelzés című kiállítás a Műcsarnokban), szerzett zenét, amiben lövések dördültek.

Ars poeticája: "kockázatot vállalva lehet csak eljutni oda, amit érdemes megmutatni."

Művészeti hitvallásához híven performanszai, kiállításai a közízlést is provokálva tömegeket képesek megmozgatni, például a Versailles-ban idén ősszel felállított – nyársapáti műhelyből származó – 60 tonnás rozsdás vasrúd-csoport is, mely egy fémlény csupasz bordáiként „keretezte be” XIV. Lajos szobrát, jelentős média visszhangot kapott. Indulatosan „Mona Lisa fülébe tett piercing”-nek nevezték, miközben megvalósításáról elismerően állapították meg, hogy olyan szaktudás és mérnöki teljesítmény kellett hozzá, mint a Millau-i völgyhíd építéséhez.

Elismerései magukért beszélnek: 1989-ben megkapja Párizs városának Nagydíját, 2005-ben a francia Becsületrendet.

2012. január 26-tól látható retrospektív kiállítása egy olyan, a minimalista és konceptuális mozgalmak élvonalába tartozó művész bámulatosan koherens életművéről ad átfogó képet, akinek munkássága az 50 évvel ezelőtt New Yorkban keletkezett gyökeresen új szemléletű alkotásoktól egészen a Versailles-ban nemrég közszemlére tett nagyszabású mesterművekig terjed.